A grenoblei gyors

Előszó

Részlet a könyvből:

A Gare de Lyon előtt, ahonnan a savoyai hegyekbe és a Cote d'Azur felé indulnak a vonatok, valóságos embertenger feketéllett még este nyolckor is. Igaz, hogy az emberek nem bírták tovább a városban. A hőmérő higanya, mintha forralták volna, olyan őrjöngő tempóban emelkedett. Hiába öntötték magukba a frissítő italok végtelen mennyiségét, a forróság újra meg újra hatalmába kerítette őket. A lakosság tehetősebb része még a nagy nemzeti ünnepet, a hagyományos július 14-ét sem várta meg, hanem amilyen gyorsan csak tudott, autón, vasúton és repülőgépen menekült Párizsból az aszfaltozott uccákból, a benzinbűzös, gyárfüstös levegőből. A hegyekbe, a tengerpartra.
Vadonatúj, rikítósárga bőrönddel a kezében, egy pocakos emberke tört magának utat a tömegben. Kockás, kissé kopott felöltője minduntalan lecsúszott a karjáról, belegabalyodott a lábába, úgy, hogy minden lépés után meg kellet állnia, ha nem akart elvágódni. Ilyen kényszerpihenők alkalmával mindig felbukkant egy-egy szemfüles hordár, aki mindenáron segíteni akart az izzadó, szuszogó emberkének. Ő azonban minden ilyen irányú kísérletet lekötelezően kedves mosollyal vert vissza és miközben még jobban megmarkolta a táskáját, barátságosan tiltakozott:
- Hagyja, barátom! Igazán nem érdemes. Nincs benne semmi. Pehely, merő pehely. Bizonyságképpen nagyot csóvált a táskán. Vissza