Felhők mögött is derűs az ég

Előszó

Részlet a regényből:

"Roxie a Rue Washington egyik házában ült, pillantását d'Abrizzin felejtette, de csak félig-meddig figyelt arra, amit az mondott. D'Abrizzi egy nagy karosszékben ült, amely csupa arany és mályvalila brokát volt; tömzsi és nehézkes teste és arcának sötétbarnasága olyan benyomást keltett, mintha egy varangyosbéka a bizánci fényűzés kellős közepébe pottyanva, jólesően elsáncolta volna magát a pazar kényelemben. Közelkeletről származott, de örmény és török, olasz és görög örökség is elkeveredett vérében, amely szőrös kezének nyers bőrén szinte kiugró, vastag, kék ereiben csörgedezett. Ajka duzzadt volt, csaknem olyannak látszott, mint egy félig felfújt, különös tömlő és tömött, fekete szemöldöke bozontosan folyt össze ravasz, egy színbe olvadó, fekete szeme fölött. Mi tagadás, rút szönyeteg, torz figura volt, de a szeme kissé feledtette ezt a rútságot, mert rendkívüli intelligencia fénye ragyogott benne és akadtak pillanatok, amikor tekintete megenyhült és úgy látszott, mintha a színe is megváltozott volna, mint egy megsebzett őz szeme, sőt, egyszer-másszor egészen kedves kifejezés mosolygott ki belőle.
Roxie kissé felfigyelt, most már érdekelte is, mit akar d'Abrizzi valójában mondani és eközben már-már szeretettel párosult rokonszenvvel nézegette őt. Hiszen sok mindent tett érte ez a férfi; nélküle most talán valamilyen nyomortanyán kellene sínylődnie, vagy a legszürkébb élettel megelégednie, valahol a külvárosban, egy olyan férj mellett, akinek már hajnalban kell kiugrania az ágyból, hogy a vonattal idejekorán érjen az irodába; de talán még az is lehet, hogy azóta már meghalt volna. Aztán csak arra riadt, hogy d'Abrizzi kissé felemelte hangját." Vissza