Árvíz Indiában

Előszó

A napnak ezt az első óráját szerette Ransome legjobban. Kint ült a verandáján, brandyt ivott s figyelte, amint az aranyos fény egy ragyogó pillanatra elöntötte a banyanfákat, a sárgásszürke házat, meg a skarlátszínű kúszónövényeket - mielőtt a nap hirtelen ugrással lebukott a látóhatár mögé s az egész tájék sötétségbe borult. Varázslatos dolog volt ez s az ő északi természete, amely megszokta Észak-Angliának hosszú, csöndes, kék alkonyi óráit, még most is különösnek találta, - mintha hirtelen az egész világ megállt volna egy pillanatra s aztán gyorsan belémerült volna a sötétség örvényébe. Ransome mindig érzett valamit az ősember rémületéből, az indiai naplemente láttára.
Itt Ranchipurban egyéb dolgok is voltak az aranyos fény szépségén kívül. Az az óra volt ez, amikor a levegő elcsendesedett s megrakodott valami nehéz illattal, mely keveréke volt az égő fa füstjének, tehéntrágyának, jázminnak, gyűrűvirágnak, s annak a sárga pornak, amit a csorda vert föl, amikor hazahajtották a versenypálya kiégett gyepéről, amely az út túlsó oldalán terült el; az az óra, amikor az ember messziről hallotta a dobok tompa döbögését a halott égetőhelyről, túl a maharádzsa állatkertjén; amikor elkezdődött a sakálok üvöltése, mert kimerészkedtek a dzsungel szélére, a hirtelen besötétedést várva, amikor gyáva sárga testükbe annyi bátorság költözik, hogy elinduljanak s a síkságon összekeressék a napközben elhullott dögöket. Pirkadatkor majd a mohó keselyűk jönnek utánuk, barlangokból és tövises fák trágyával borított odvaiból, az éjszaka elhullott állatokat keresve. És mindig ugyanebben az órában hangzott fel Keresztelő János fuvolájának vékony hangja, aki a kapuban guggolt s várta a hűvös estét. Vissza