Sanguis Martyrum

Előszó

Részlet a könyvből :
KERESZTÉNY TAVASZ.

A tizenegyedik óra felé járhatott már az idő, mikor az erdőborította meredek domboldalon lefelé ereszkedő utasok előtt egy folyó vize csillant meg hirtelen.
Május eleje volt és a nap magasan járt az égen. Az ernyőalakú fenyőfák mögött csak alig hajolt tüzes korongja a violaszínű hegykúpok felé. A tűleveleken mint megannyi szikrázó kristálytű ragyogott a milliónyi napsugár.
Még akkor is, ha nem haladt volna a csapat élén két lovas légionárius, a szolgák nagy száma, tiszta rendes ruhája és a málhás állatok ápoltsága rögtön elárulta volna, hogy előkelő úr utazik kíséretével. A legelői haladó fiatal katona hirtelen megállította lovát a görbehátú híd előtt. A tavaszi esőtől megáradt folyó rohanó hullámai elsodorták a híd egyik oszlopát. De a kavicsos meder sok helyt kiszürkéllett a zúgó vízből. A meder közepén mint valami mély csatornavágásban tajtékos, sárgás víztömeg hömpölygött egyenlőtlen rohanással, láthatatlan akadályokon torpanva meg itt is, ott is és füvek s ágak egész csomóit sodorva hátán.
Ekkor egy öszvérhajtó kilépett a sorból, gyors mozdulattal a dereka köré hajtotta fehéren csíkozott sárgaszínű, hosszú köntösét, majd vasaltvégű
botjára támaszkodva nekikészült, hogy a folyó medrébe szállva kikémlelje, vajjon a lovak s az öszvérek át tudnak-e rajta gázolni; mert különben úgy elragadná szegény együgyű párákat az ár, hogy még csak meg sem kísérelhetnék a menekülést. Vissza