Áldozatok

Fülszöveg

Mintha egy új "Vallani és vállalni" üzenetét hallaná meg Lőrincz György, Székelyudvarhelyen. Hogyan is írta Tamási Áron az Erdélyi Helikonban, hetven évvel ezelőtt? "Az erdélyi országúton állok, aki ember vagyok és akinek igazán Erdély az egyetlen hazája. Nekem most nem műformák és elvi kérdések jelentik az irodalmat, hanem a fájdalom és az öröm, a panasz és gyermekes kuncogás, a népem sorsa, amely bennem vonaglik, a harc minden hazug és gonosz ördögfia ellen: egyszóval az élet."
Az Áldozatok íróját láthatóan nem érdeklik a műformák - annál inkább a fájdalom és panasz. Örömről nemigen tud most szólni, legfeljebb amikor hősei ifjúságát, egykori optimizmusát idézi fel. Riportregényének emberei az erdélyi országúton állnak, illetve a budapesti metró Moszkva téri megállója előtt, munkalehetőségre, felfogadóra várva. Ha pedig kocsmában ülnek, ott is az országútra kerültek gondjait vitatják. A történelmi háttér, az 1989 decembere előtti és főként az utána történteké, a folyamatosan történőké jól ismert, naponta lehet olvasni erről az újságokban, látni a tévéadásokban - de nincs szükség közvetítőre, saját magán mérheti le mindenki, mi a sorsa a regényeknek az utóbbi évtizedekben. Lőrincz György ebben a direkt beszédű könyvben nem fedez föl különös, számukra ismeretlen dolgokat, csupán összefoglal és ezáltal figyelmeztet: íme, a külső-belső konfliktusok tömege, az erdélyi magyarság számtalan kérdése, amelyet igenis vállalni kell; legalábbis vallani kell róluk, a konfliktusokról, szépítgetés nélkül, mélyebbre hatolva az emberi lélekben és a tömegpszichológiában. Az illúziók szertefoszlottak, itt állunk az ezredvégen, hitekből kiforgatva, kiábrándulva - valamiképpen mégis elkötelezetten. Lőrincz György hősére mindenesetre ez jellemző. Lehet vitatkozni vele, vitatkozni a szerzővel, de azt állítani, hogy nem a valóságos valóról, a mai erdélyi magyarok életéről kapunk képet, azt senki sem állíthatja.
Vissza