Limes 2010/2.

Fülszöveg

Kevesen vitatnák, hogy a nemzetiségi kérdés jelentős szerepet játszott 1918-1919 korábban nehezen elképzelhetőnek tűnő eseményeiben, Magyarország felbomlásában, jelentős területei elvesztésében. Annál is inkább, mivel a szomszédos (utód)államok igényei, majd a békekonferencia döntései nagyrészt éppen a nemzeti önrendelkezés elvén alapultak, kiegészítve azzal az állítással, miszerint a magyar nemzetiségi politika a dualizmus korában a kisebbségek asszimilációjára, felszámolására tört, gyakorlata pedig a nemzetiségek elnyomásának szélsőséges formáját jelentette. A nemzeti önrendelkezés elve - ami a „békecsinálók" értelmezésében Magyarország függetlenségének elnyerését is magában foglalta - a két világháború közti nemzetközi rendszer egyik fontos, mindazonáltal nem a legfontosabb elve lett, kiegészítve a kisebbségi jogok doktrínájával. A Népszövetség védelme alá helyezett kisebbségvédelmi szerződések rendszere, a panaszjog biztosítása új megközelítést és új korszakot ígért - noha távolról sem juttatta nyugvópontra a kérdést. Ami Magyarországot illeti, 1919 bízvást töréspontnak tekinthető a hazai nemzetiségpolitika történetében. Elsősorban nem is azért, mert a Népszövetség égisze alatt létrehozott intézmény- és szerződésrendszer Magyarországot is kötelezte, hanem az ország nemzeti és etnikai összetételében bekövetkezett drámai változások miatt. Míg az 1910-es népszámlálás szerint a Horvátország nélküli Magyarország lakóinak mintegy 54%-a volt magyar anyanyelvű, addig 1920-ban a lakosság közel 90%-a számított magyarnak. Míg 1918-at megelőzően a legnagyobb nemzeti kisebbség, a románok lélekszáma meghaladta a 2,9 millió főt (a sorban következő szlovákoké és németeké az 1,9 milliót), addig 1920- ban az 551 ezer német anyanyelvű a lakosság 6,9%-át, a 142 ezer szlovák anyanyelvű 1,8%-át tette ki. A soknemzetiségű Magyarország lényegében homogén nemzetállam lett. Ráadásul az ország területén maradt nemzetiségek társadalomszerkezete is megváltozott. A falusi németek jelentős része kevéssé volt fogékony a német nemzeti eszmére, akárcsak az alföldi és pilisi szlovákok zöme. Míg az első világháborút megelőzően a milliós nemzetiségek elitje akár tömegek mozgósítására is képes volt politikai céljai érdekében, most a nemzetiségek még egy-egy parlamenti képviselőt is csak a kormánypárt jóindulatának köszönhetően választhattak meg. [...] összeállításunk nem törekszik arra, hogy ezt a bonyolult kérdéskört átfogó igénnyel mutassa be. Arra törekedtünk, hogy annak kevésbé ismert, vagy az utóbbi időben talán kevesebb figyelmet kapott aspektusaiba engedjünk betekintést. Három tanulmány a kérdéskör általánosabb szintjét, a nemzeteszmét járja körül, három írás pedig a gyakorlati nemzetiségi politika és a köztes szint bemutatását tűzi ki célul egy-egy esettanulmányon keresztül.
Erős Vilmos a konzervatív, de az idők során felfogását jelentősen megváltoztató, az új szellemi irányzatokkal, a népi nemzeteszmével folytatott vitát is vállaló Szekfű Gyula nézeteit tekinti át egy igen kritikus időszakban, a harmincas évek végén és a negyvenes évek első felében. Paksa Rudolf tanulmánya a magyar szélsőjobb - a fajvédők, majd Szálasi Ferenc - nemzetképét vázolja fel. Péterfi Gábor Szabó Dezső felfogásán keresztül a népiek koncepcióiba is bepillantást enged. A következő részben Eiler Ferenc az 1919 és 1940 között legnagyobb létszámú hazai nemzetiséggel, a németséggel kapcsolatos politikát illusztrálja Harta példájával. Sárándi Tamás tanulmánya eddig kihasználatlan romániai levéltári források segítségével rekonstruálja az Észak-Erdélyben berendezkedő katonai közigazgatás nemzetiségpolitikai gyakorlatát. Magam pedig arra teszek kísérletet, hogy a nemzetiségpolitika három szintjének kölcsönhatását ragadjam meg, szintén Észak-Erdély példája segítségével.
Egry Gábor Vissza