Lidércke

Előszó

Csikorogva csúszik le a lejtőn fékezett kerekeivel a hintó, zizegve súrolják az útra kinyúló ágak zölden sárgás levelei. A hintóban jobbfelől ülő asszony balkarjával magához szorítja a hozzásímuló kislányt, hogy az ágak ne érjék. Sárgás florentinkalap van az asszony fején, bordó mantilja, panyókára vetve, óvja a szeptemberi árnyak borzongató lehétől.
A kislány, vékony kisgyerek, talán három éves, hirtelen felnyomja jobb térdét a párnára, balkezével belecsimpaszkodik az asszony balkarjába, felhúzózkodik, áll a párnán, az asszony alig győzi egyensúlyban tartani. Hiába ágaskodik a gyermek, nem lát hátra a hintó magas támlájáról.
- Hol van apuka! - panaszkodik és az asszonyra veti meleg barna tekintetét.
Ugyanolyan barna szemmel néz rá az asszony, barnapelyhű széles szemívek alól. Keményen összeszorított vékony, széles száját elszánt mosolyra fintorítja.
- Majd a hídnál, Jolánkám. Ülj vissza szépen.
Odakap a gyermek térdhajlása alá és lerakja a kislányt maga mellé. Óvakodik, hogy visszanézzen, az udvarba, a derékszögben összefutó kastélyvisszája felé. Balra sem tekintene, bár ott tudja az üvegházat, mely a kastély nyúlványa. Mintha százan leselkednének rá, üvegházból, bokorból, fa mögül. Pedig tudja, sehol senki és semmi. A cselédek dologban. A kutyák láncon. A macskák elbujdosva.
Senki, semmi. De szeme van minden falevélnek. Vissza