Előszó
Ajánlás
Egy kortörténeti dokumentumot tart a kezében a Tisztelt Olvasó! Régi idők tanújának visszaemlékezését, mellyel szándéka szerint emléket állít sorstársainak, akikkel 1944 októbere és 1948 júliusa között emelt fővel vállalták leventesorsukat a világháborús harctéri cselekményekben, majd a hadifogolyként rájuk mért sorscsapásokat.
Az iskolapadból szinte egyik napról a másikra a Magyarország területén folyó védelmi harcok közepette találták magukat. Az országot a második világháború poklába taszító politikai és katonai vezetés gátlástalanul vezényelte ki a harctérre a leventéket, az általuk „felkészített" gyerekembereket, akik véresen komolyan vették tudomásul ezt a fajta hadkötelezettséget.
Leventék voltak, nem besorozott honvédek, de katonaruhába öltöztették őket, úgy araszoltak a visszavonuló sereg után, erődítési munkákat végezve. S amikor Európában véget ért a háború, számukra a béke helyett még a pokol következett.
A „felszabadítók" nem átallották összegyűjteni őket. Nem törődve jogállásukkal, bevagonírozás után keleti irányban indult el velük a szerelvény, hogy Románián keresztül a Szovjetunióba hurcolják őket. Ifjú magyar honpolgárokat, akik semmit sem vétettek a „nagy haza" ellen, s mivel nem jártak a keleti fronton, megmutatták azt számukra is: hadifogolyként, kényszermunkán. Szükség volt a „munkáskézre", mindegy volt, hogy honnan és hogyan „szereznek" embereket, hogy a háborús romokat eltüntessék.
Nem volt mindenkinek olyan szerencséje, mint a szerzőnek. A sorscsapások közepette „őrzőangyala" vezérelte: az a biztos tudat, hogy őt itthon családja, szerettei várják, megacélozta fizikumát is, szerencsésen túlélte a hadifogságot, a kényszermunkát.
Vissza