Előszó
Ahogy néhány pesti utcaköz távolságából, néhány elválasztó és viszontagságos pesti év óta élek itt, a Gellért Lajos szomszédságában, nézem szemmel és kisérem lélekkel őt, el-elárad bennem sokszor a...
Tovább
Előszó
Ahogy néhány pesti utcaköz távolságából, néhány elválasztó és viszontagságos pesti év óta élek itt, a Gellért Lajos szomszédságában, nézem szemmel és kisérem lélekkel őt, el-elárad bennem sokszor a fanatikus szeretet. Hányszor szeretnék hozzá elsietni, hogy megszorongassam a kezét, hányszor ül látatlanban mellettem, mint egy figyelő, néma meghívott, amint papirjaimba néz, sarkal, ösztönöz, hitet beszél belém, figyelmeztet, kontrollál. Drága, tiszta művész, költő, gondolkozó, szív, ember és emberség, hit és viziós lobogás, indokolatlanul, mindig tékozló jóság: ő az, az én Gellértem, aki mint az örök, lelkes gyermekség, egy kérő pillantásra odaadja összes aranykrajcárjait a szűkös kint-várakozóknak. Adja mindenkinek, akinek nem jutott elég - örömből, hitből, szépségből, jóságból. Sose fogy ki a terülj-táskája. Jaj, nem is tudom, mi az a gyönyörű, amit a könyvéhez különös dísznek oda szeretnék tenni. Talán valami gyémánt-csattot, ami ódon királyi bibliákon lehetett. Vagy befoglalni pergamentbe, olyanba, amit kámzsás mesterek színeztek, szivekkel és virágokkal. Vagy egy megtalálhatatlan szép szót irni a könyv elé. Nem tudom, nincs semmim, Gellért Lajostól kéne kölcsön kérni, az ő kincseiből, hogy méltó-igazán tanúsíthatnám, mennyire szeretem és becsülöm azt a könyvet, amit ő irt.
Vissza