Előszó
Egy maroknyi Végtelen.
Minden költő a végtelen titkait kutatja, szándéka szerint az örökkévalóságnak ír. Ha valamire rájön, és ha különleges - nagy költőknél is csak ritkán adatott kegyelmi állapotában történik ez, - létrejön a csoda.
Ilyenkor rímcsengő mondatok repítik a hírt és ekkor, - de csak ekkor - eljuttatja a máskor gyenge szó a Végtelen üzenetét a lelkekig.
Lévay László versei közül most azok kerültek egy kötetbe, melyek pontosan ilyenek.
Ezek a lírai monológok, a lélek mélyéről fakadó magánbeszédek, hosszú vívódások örökkévalóságba nyúló kifakadásai.
Meggyőződésem, hogy az olvasó lelkében ez a verseskötet is egy különös érzést kavar fel, borzongva éli át a megfoghatatlan végtelenség érintését.
Perlekedések az örök anyaggal, a megfoghatatlan Végtelennel, ha úgy tetszik az Istennel. Aki mégsem képmására teremtette az embert, hiszen az véletlenül sem tökéletes, sőt nagyon is együgyű, hiszen azt sem tudja, hogy mivégből...
Lévay László tud erről valamit, amit csak kevesen mások.
Akiknek fülük van a hallásra, azokat megérinti a felismerés gyönyörű szavakba ágyazott világa.
Végtelen... Szeretet... Szerelem...
E hármas, örök emberi problémáról szól ez a válogatás.
A verseket olvasva szinte barátságot kötünk a Végtelennel.
Vissza