Előszó
Pihenőben
...Végre nyugalmas nap köszöntött rám. Itt ülök szülőházam egyik kényelmesen berendezett szobájában, és elmerengek az idők múlásán. Kevés ember mondhatja el magáról, hogy hét évtized múltán is abban a házban él, amelyben született. Ez az élethelyzet táplálja a lokálpatriotizmus gyökerét, a szülőföld szeretete pedig a Hazához való kötődést.
Együtt élek emlékeimmel, az ezekhez kapcsolódó apró történéseket latolgatom. Minden emlék valamikor élő valóság volt. Sok elképzelhetetlennek látszó esemény történt velem, csoda, hogy túléltem valamennyit.
Lám, mire képes az, akit törhetetlen tetterő és céltudatos törekvés vezet! Ezenkívül mindig jó szervező voltam, és volt bennem némi telepatikus képesség is. Ezt a kisugárzást, az energiatöltetet kellett, hogy táplálja valami. Lehet, hogy az alkotás szelleme, a régmúlt idők rejtelmei megfejtésének vágya ösztönzött: megismerni valamit, amit más még nem látott. Emiatt is neveztek öreg barátaim „varázslónak", mert ekkor szabadon szárnyaltak a gondolataim, és ilyenkor születtek a sikereim is.
Ne vegyék ezt öndicséretnek vagy haszontalan ömlengésnek az olvasók, hiszen egyes cselekedeteimnek hosszan tartó fogság volt a Jutalma", de az így eltöltött éveket is megkíséreltem jó irányba kamatoztatni. Erről szólnak lassan ezerre menő írásaim, könyveim, és talán hagyok valamit az utókornak becses emlékeket idéző táplálékként, ha én már nem leszek...
Sok érdekességet, de nem sok jót hozott számomra ez a visszaálmodott ifjúkor, amikor az iskola padjaiból alig kinőtt fiatal fiúkat a rács mögé dugott a durva hatalom, megfosztva bennünket a szerelemtől és az élet minden szépségétől, amit abban az életkorban az idő tárt elénk.
Vissza