Éhség, panama, Hinterland III.

Előszó

Részlet a könyvből:

Haza kell hozni a Szibériában sinylődő rabmagyarok ezreit!
Tizenegy éve már, hogy lezárultak a poklok kapui: véget ért a háború. Apa gyermekéhez, gyermek szülőjéhez tért vissza a véres csatamezőről. A front hősei leszereltek és ismét dolgos polgárokká váltak. Tizenegy év után mégis azt kell mondanunk, hogy ma is vannak háborús katonák, ma is vannak ezren, meg ezren, akik nem szereltek le. A magyar nép hős fiai azok, akik hadifogságba estek és máig is ott sínylődnek Szibéria fagyos hómezőin, vagy a forró Turkesztánban, elzárva a világtól kegyetlenebbül, mintha börtönbe kerültek volna. Reménytelen helyzetükben még a lehetősége sincs meg annak, hogy börtönük falát áttörve, porkolábjaik éberségét kijátszva, de leginkább a hosszú út nyomorát és inségét legyőzve, hazatérhessenek valahára az édes otthonba.
Ahogy katonáink hozzánk fordultak a harcmezőn, ha segítő kézzel valami eldugott, kis falu még kisebb házában kellett felemelnünk küzdő szülőket, magukra hagyott gyermekeket és asszonyokat, a háború után is ezrével szállott hozzánk a panaszos levél, sóhajjal köszöntve be, hogy segítsünk azokon, akik vadidegen földön roskadoznak a rabság terhe alatt. Ezek a keserves levelek sarkalnak bennünket, hogy a nemzet lelkiismeretét tanítsuk meg ennek a súlyos szónak jelentésére: hadifogoly... Hadifogoly évtizednél hosszabb időn át, aki ép kézzel, ép lábbal irígyli még a háború rokkantjait is, mert ha csonkán, ha bénán - de itthon vannak. Fel kell ébrednie a nemzet lelkiismeretének és segítő kezet nyujtania azok felé, akikről tudjuk, hogy élnek, vagy legalább nem tudjuk, hogy meghaltak, csupán az ezer, meg ezer kilométer távolságot érezzük, ami szakadék módjára áll köztünk és még hiányzó hadifoglyok között. Vissza