Háború és béke I-IV.

Fülszöveg

Lev Tolszoj az orosz irodalom elismert alkotói közé tartozott már, amikor a múlt század hatvanas éveiben megalkotta monumentális regény-eposzát, a Háború és béké-t.
"Belemerültem Napóleon és Sándor történetébe. Az a gondolat, hogy megírom Sándor és Napóleon regényének pszichológiai történetét, az imént az örömnek és a nagy alkotás lehetőségének a kábulatával töltött el" - írta naplójába. Hét évig dolgozott regényén, tizenkétszer írta át, s 1869-ben elkészült a szerkezetileg is végleges formába öntött hatalmas művel. Alkotói-rendezői elveit követve osztotta négy könyvre a hatalmas művet, s életében valamennyi kiadásánál ragaszkodott is az ennek megfelelő négy külön kötethez. Kiadónk mintegy "szerzői utasítást" teljesít, amikor ismét az eredeti, négykötetes felosztásban jelenteti meg a Háború és béké-t.
Nagy tér, nagy idő, földrésznyi események, császárok, hercegek, parasztok, katonák, rengeteg ember, köztük az olvasót holtig elkísérő emlékalakok, csecsemősírás, haldoklók lázképei, aranyló hétköznapok és temérdek elpazarolt vér, százezrek halálával írott kísérleti történetfilozófiák s köztük a boldogságvágy apró mozdulatai, családi közhelyek időtlen bölcsessége - egészebb világ teremtésére elbeszélő még nem vállalkozott, hacsak egy nem: az Iliász szerzője. Tolsztoj sem azelőtt, sem azután nem lelte oly megszállott örömét az írásban, mint a Háború és béke hét bő esztendejében, mikor szelleme minden erejével a regényt fűtve "csak írónak, semmi másnak" vallhatta magát. Ám ebben az óriáspanorámában is színre lép, ha nem is próféta még, de a nagy kérdező, s feldúlja néhol látomása rendjét, csak hogy kérdezhessen. Thomas Mann szavaival: "Művészi szemszögből nézve mégis ez a titáni ügyefogyottság adja művének azt az óriási erkölcsi nyomatékot, azt az Atlaszhoz mérhető morális izomterhelést és feszültséget, mely a szenvedő Michelangelo világára emlékeztet." Vissza