Az alaptalan apoteózisa

Előszó

Magyarázkodnom kell - semmi kétség. A kérdés csak az, mivel kezdjem: e munka formájának vagy tartalmának igazolásával. Nyugaton az aforisztikus előadásmód eléggé megszokott jelenség. Más dolog nálunk. Nálunk úgy tartják, hogy a könyvnek következetesen fejlődő gondolatrendszert kell képeznie, mely gondolatokat közös eszme egyesít - másként nem igazolja célkitűzését. És valóban, ha a könyvnek nem lehetne semmi más célkitűzése, akkor az aforizma már ezzel örökre el lenne ítélve. A különálló, egymással össze nem függő gondolatokat legjobb esetben nyersanyagnak tekinthetnénk, amely csak megfelelő feldolgozás után kaphat valamelyes értéket. De amilyen mértékben nő a következetességgel szembeni hitetlenség és a kétkedés mindenféle általános eszme használhatóságát illetően, nem kell-e az emberben felébrednie az undornak azon előadásmód iránt is, amely a leginkább alkalmazkodott a létező előítéletekhez? Tapasztalatból beszélek.
E munkámnak legkevésbé sem szándékoztam azt a formát adni, amelyet most felvett. Már bizonyos fokig gyökeret tudott verni bennem a következetes és szisztematikus fogalmazás megszokása, és írni kezdtem, sőt a munka feléig jutottam, körülbelül olyan terv szerint, ahogy korábbi műveimet is összeállítottam. De minél előbbre haladt a munka, annál elviselhetetlenebbé és kínzóbbá vált számomra a folytatás. Egy ideig magam sem tudtam számot adni róla, miről is van szó valójában. Az anyag régen kész - csak a jóformán külső összeállítás maradt.
De amit külső kidolgozásnak gondoltam, sokkal lényegesebb és fontosabb dolognak bizonyult, mint ahogy nekem tűnt. Meglepetéssel és zavartan, kezdtem megfigyelni, hogy végül az válik az „eszme" és „következetesség" áldozatává, amit legjobban kell óvni az irodalmi alkotás során - a szabad gondolat. Vissza