Nyugat 1918. augusztus 16.

Előszó

Részlet:

KANT ÉS AZ ÖRÖK BÉKE
Egy kiadóvállalat nemrég felszólított Kant könyvecskéjének: az Örök Békének, lefordítására.
Eleinte nem akartam vállalni. Én nem vagyok jogász. Nem vagyok jártas, hála Istennek, a politikában, a tudományos ethikában, sajnos, szintén csak kevéssé. Kant műve pedig ezekbe vág. S rendkívül nehéz mű. S formai - irodalmi - érdeke semmi sincs.
Mégis elfogadtam a megbízást. Mert az az érzésem, hogy a mai időkben senkinek sincs joga, semmiféle okból, semmi ürügy alatt, kitérni a legterhesebb feladat elől sem, - amelyre csak egyáltalán képes, - ha avval a békegondolatnak csak a legcsekélyebb szolgálatot is teheti.
Ezt a feladatot pedig ilyennek gondolom.
Kétségtelen, hogy Kant könyvét nagyon kevesen fogják olvasni: mert nemcsak intelligenciát, hanem némi filozofikus észedzettséget is megkíván. De meggyőződésem, hogy a béke nagy gondolata nem tehet addig komoly haladást, míg épen az intelligencia vele szemben a szkepszist le nem vetkőzi. Ez, sajnos, ma még nincsen így. És hogy így legyen, ehhez ez a kis könyv, nemcsak szerzőjének nagy tekintélyévei, hanem okfejtésének meggyőző komolyságával is, hozzájárulhat.
Maga a Kant nevének varázsa fontos itt. Mert a meggyőződés dolgaiban az érzelmi mozzanatok nem lényegtelenek, s ilyen a presztízs is. S egy oly jogos presztízs, amilyen a Kanté, ügyünket hatalmasan támogathatja. Amiben ez a nagy és kiválóan józan gondolkodó egész komolyságával hinni tudott: az mégsem lehet csupa utópia és naivság, «Azoknak» - mondja egy egykorú kritikus - «akik ilyen triviális kifogásokat emelnek, meg kellene gondolniok, hogy Kant legalább is oly okos ember volt, mint ők - és mégis megírta ezt a könyvet.» Vissza