Előszó
Ez a munka olyan gyakorlati nyelvtan, amely a magyarnak idegen nyelvként való oktatásához készült. Magyar nyelvű változatában elsősorban a nyelvtanár tudja használni, a magyarul tanuló csak haladóbb fokon, amikor már a nyelvismerete elegendő ehhez, bár a sok táblázat talán már a nyelvvel ismerkedőnek is nyújt valamiféle információt. Idegen nyelvre lefordítva remélhetőleg eléggé praktikus lesz ahhoz, hogy a kezdő is kikereshesse benne a számára szükséges ismereteket, ugyanakkor - ha érdeklik a nyelv mélyebb összefüggései a magyar nyelv sajátos jellegéről is átfogó képet kaphasson.
A fentiekből következik, hogy nem kívánom tölteni a terjedelmet és terhelni az olvasót a különböző nyelvelméletekre alapozott vitákkal. Ez az oka annak, hogy ebből a kötetből hiányoznak a szöveget minduntalan megszakító szakirodalmi utalások és a hozzájuk tartozó bibliográfiai lista. Akit ez érdekel, megtalálja a magyar nyelvtudomány kézikönyveiben, szakfolyóirataiban. Ebben a munkában egy önmagában koherens és következetes nyelvszemléletet szeretnék érvényesíteni, amely Deme László állítmányközpontú, funkcionális megközelítésű, a magyar szövegmondatok szerkezeti sajátosságait elemző felfogására épül, és amely - az ő felfogásával is összhangban - tartalmazza mindazokat a tényszerű megfigyeléseket, ismereteket, amelyeket a magyar nyelvtudomány századokon átnyúló és szerteágazó története során nyelvünkről megállapított, s amelyek a mai magyar nyelvállapotban is igazolhatók.
A munka normatív, hiszen a nulláról indulókban kell kialakítani nyelvi kompetenciát, lehetőleg minél magasabb szinten, és ez - tudatos nyelvtanulást feltételezve - csak úgy lehetséges, ha megmutatjuk, a nyelv használatában mi helyes, mi helytelen. Mivel célként nem lebeghet más a szemünk előtt, mint az igényes mai köznyelvi kommunikációra való képesség kialakítása szóban és írásban, stilisztikai értékük, rétegnyelvi hovatartozásuk, társadalmi elfogadottságuk (vagy el nem fogadottságuk) bemutatása révén el kell határolódnunk azoktól a nyelvhasználati jelenségektől, amelyek az anyanyelvi beszélő szájából is visszatetszést keltenek (betűejtés, „nákolás", „suksükölés", hibás egyeztetések stb.).
Ugyanakkor, ha csak mellékesen is, a nyelv iránt felsőfokon érdeklődők számára teret kell biztosítani olyan jelenségek bemutatására, amelyek ma már nem vagy csak kevéssé használatosak, de amelyeknek az ismerete elengedhetetlen a klasszikus magyar irodalom olvasásához, értéséhez (mint az ik-es ragozás a feltételes és felszólító módban, a határozott tárgyas -nők, -nők személyrag, az elbeszélő múlt stb.). A célzott használatot kívánja szolgálni az a sorszámozási mód, amely az egyes bekezdésekben, esetleg több, szorosan összetartozó bekezdésen keresztül tárgyalt témákat paragrafusokra (§) különíti el, és teszi minél könnyebben azonosíthatóvá. A nyelvleírás különböző szintjei szerint tagolódó főfejezeteken belül elölről kezdődő paragrafus-számozást a főfejezetre utaló betűjel vezeti be: F (= fonetika, fonológia) a hangtani részben, M (= morfológia) a szótan-alaktanban, S (= szintaxis) a mondattannál, P utal a pragmatikai ismeretek fejezetére. A főfejezet végéig azonos betű mellett a paragrafusok folyamatos sorszámozásának célja, hogy csökkenteni lehessen az egyes résztémákra utaló kifejezések terjedelmét, és hogy a többszintű utalás nehezen áttekinthető, viszont annál könnyebben eltéveszthető, ismétlődéseket tartalmazó számsorait célszerűen rövid, mégis egyértelmű formával helyettesíthessük. Remélhetőleg jól alkalmazható ez az utalási forma Durst Péter nyelvkönyvében is, ha az éppen tanult jelenség nyelvtankönyvbeli bemutatására akarunk hivatkozni. Az egyes számozott paragrafusokon belüli alpontok jelölése így talán követhetőbb lesz.
Vissza 
Folytatás Microsoft-tal