Trilogy

Fülszöveg

Három elbeszélés egy kötetben.

A kis föld:

Nem vezettem naplót a háborúban. De az 1418 lángoló nappalt és éjszakát nem felejtettem el. És voltak olyan epizódok, találkozások, harcok, voltak olyan percek, amelyekre, mint minden frontharcos, örökké emlékezni fogok.
Most a háborúnak viszonylag kis területéről szeretnék beszélni: arról, amelyet a katonák és a tengerészek Kis Földnek neveztek el. Valóban kicsiny ez a föld, harminc négyzetkilométer sincs. Mégis nagy, ahogy egy talpalatnyi föld is naggyá lehet, ha önfeláldozó hősök vére öntözi. Hogy az olvasó megítélhesse a helyzetet, elmondom: a partraszállás napjaiban mindenki érdemrendet kapott, aki átkelt az öblön és eljutott a Kis Földre. Nememlékszem olyan átkelésre, amikor a fasiszták tüzétől embereink százai ne estek volna el, ne fulladtak volna vízbe. És mégis: az ellenségtől elragadott hídfőálláson állandóan tizenkét-tizenötezer szovjet harcos tartózkodott...

Újjászületés:

A zsenge fűszálak már áttörtek a vasak és a kőzúzalék között, messziről kóbor ebek vonítása hallatszott, körös-körül pedig csak romok voltak és az elszenesedett fák gallyain fekete varjúfészkek függtek. Hasonló látványban a polgárháború után volt részem, ám akkor az üzemek síri hallgatása volt félelmetes, most viszont a gyárak teljesen romokban hevertek.
946 forró nyara volt. Abban az évben a párt Zaporozsjébe küldött. eleinte azzal bíztak meg, ismerkedjem meg a terület összes ügyeivel, s fordítsak különös figyelmet az építkezésre és a mezőgazdaságra. A párt Központi Bizottságától kézhez kaptam a megfelelő mandátumot, és haladéktalanul kiutaztam a területre...

A Szűzföld

Részlet:

Ha van kenyér, lesz nótaszó is. Nemhiába mondják így. A kenyér mindenkor igen fontos élelmiszer volt, mércéje mindennemű értéknek. Korunkban, a kiemelkedő tudományos-műszaki vívmányok korában is a nép elsőrendű létalapja a kenyér. Az ember kitört a világűrbe, szolgálatába állítja a folyókat, a tengereket, az óceánokat, kőolajat és gázt termel ki a föld mélyéből, úrrá lett az atom energiáján, de a kenyér az kenyér marad.
Különös, repeső, áhítatos érzéssel viseltetnek a kenyér iránt annak az országnak az állampolgárai, amelyek címerében kalász van. Elmondhatom, hogy fiatal korom óta én is ismerem ezt az érzést.
Apám munkás volt, nagyapám földműves, s magam is próbára tettem erőmet mind a gyári, mind a mezei munkában. Munkásként kezdtem a pályámat, de a gazdasági ziláltság évében, amikor hosszú időre leállt a gyár, meg kellett ismernem a szántást, vetést, aratást, és megértettem, mit jelent, ha az ember saját kezével termeszti a kenyérgabonát. Földmérő szakemberré váltam, dolgoztam a Kurszk vidéki falvakban, Belorussziában, az Uralban, de később is, amikor újra kohász lettem, maguk az akkori idők nem engedték, hogy megfeledkezzem a gabonáról. Más kommunistákkal együtt jártam a falvakat, megvívtam a kulákokkal a parasztgyülekezeteken, részt vettem az első kolhozok szervezésében.
Vissza