Madártávlat 2006/4.

Előszó

Akác - és egyebek
"Itáliában, hogyha megpillantasz az utcákon,tereken, leülsz egy kőpadra és hazagondolsz. Most elmesélem neked, hogy én, aki mindig eszetekbe juttatom édesanyátokat, az udvarházakat és a cigányzenét, idegenből származom s a tizennyolcadik században még nem is jártam a földeteken. Nem vagyok fajmagyar. Azt példázom nektek, hogy gyakran leghűbb fiaitok azok, kik máshonnan jöttek hozzátok, de gyökereikkel úgy belekapaszkodnak a futóhomokba, hogy onnan többé sohase tudnak elmenni."
Kosztolányi Dezső Zsivajgó természet c. kötete, egészen pontosan az akácról írott sorok jutottak eszembe augusztus 20-án éjszaka, amikor a pusztító vihar által kiforgatott hatalmas fákat kerülhetve mentem hazafelé. Vaskos törzsű fák százával fordultak ki gyökerestül percek alatt városszerte, s a Roosevelt tér környékén is rettenetes pusztítást okoztak a széllökések. Aggódva haladtam a tér irányában, mert bár a katasztrófa részleteit akkor még nem lehetett ismerni, az sejthető volt, hogy a nálunk ritka természeti esemény mély nyomokat fog hagyni emlékezetünkben. Az Akadémia előtti parkban az 1840-es évek óta áll egy akácmatuzsálem, amelyet még a nyár elején látogattam meg: akkor örömmel láttam, hogy az öreg fa, amelynek dereka ugyan már réges-rég meghajlott, egy része már el is száradt, de ez az akác - az idők viharaival dacolva - évről évre mindmáig mégis újra kizöldült. Haladtam tehát e fa irányába, és a szél által letarolt platánok mellett arra gondoltam, hogy ez lehetett az utolsó napja az öreg akácnak is. Majd elérkeztem hozzá, és kiderült, tévedtem: ez a ráncos kérgű fa túlélte társai pusztulását, ahogy túlélte az elmúlt évtizedek, sőt évszázadok viharait is, és mintha semmi sem történt volna, strázsált eredeti helyén. Azon az éjszakán talán csak ez volt az egyetlen örömteli hír. Vissza