Lelkem a rengetegben

Előszó

Szép kötelesség, amit magamra vállalok: egy induló költőt mutatok be. Az irodalom kedvelőjének, az írás tisztelőjének nem lehet semmi sem kedvesebb, mint a szürke tömegben megpillantott, alakuló koltőt kézenfogni s a nyilvánosság elé vezetni.
Mi teszi a költőt költővé? Érzés és gondolat kivételes hőfoka? Forma, verselés, nyelv varázsa? Mind együttvéve? Vagy egy is elég közülük? Nehéz rá felelni, pedig biztos mértéket a megítélésre csak ez a felelet nyujtana. Én nem állítom véleményem feltétlen igazságát, amikor Rónait tehetséges, vérbeli költőnek tartom. Nem azért, mert az érzelem hangja tisztán kihallatszik költeményeiből, mert "költészet a szívem és csak ez a lelkem" - vallhatja őszintén magáról; majd elválik, hogy az ifjúság felfokozott érzelmi életének megállapodása után mi marad meg ebből. De amit értéknek tartok benne, az az eszmei tartalomra való törekvés, a fiatal éveket meghaladó érdeklődés az emberi sors iránt, valami igaz, meleg emberi magatartás. S dícséretére váljék: ha a nyelv, a vers eszköze nem akar engedelmeskedni a gondolatnak, akkor habozás nélkül feláldozza a formát a tartalomnak. Már pedig a formai készség könnyebben megszerezhető tanulmány és gyakorlat árán, mint az elmélyedésre való hajlam. S ahol az ihlet heve elég nagy, ott máris értékeket izzott ki magából, mint pl. a kovácsműhely expresszionista ízű leírásában... Vissza