Lelkek harca

Előszó

Részlet a könyvből:
A feketehajú Randolph, amilyen mélységesen szerelmes volt Juditba, a tudós Cornelius Colby szürkeszemű, nevetős szájú leányába, olyan mélységesen hitte is, hogy Judit az ő felesége lesz nemsokára és senki másé. A korajúniusi napfényben éppen ezt fejtegette Randolph odakinn a réten, mikor a huncutkodó Juciit egészen komolyan bejelentette neki, hogy odabenn az apai házban most már akármelyik nap betoppanhat egy vendég, valami newyork-citybeli jenki, aki nagyon kíváncsi lehet ennek a déli vidéknek tájaira és szokásaira. Ezen aztán úgy elbeszélgettek kettesben, hogy Judit édesapja és a váratlanul csakugyan betoppant vendég, egy óra múlva még mindig ebben a beszélgetésben találták őket a kertben. Cornelius Colby mutatóujja még mindig egy vastag könyvben volt, tekintete pedig némileg meglepődöttnek látszott szemüvege mögött, mintha leánya módjára ő maga is megfeledkezett volna a vendég régvárt jelenlétéről. A fiatal Hilary Webb ott mellette nem is gyaníthatta ezt, annyira belefeledkezett a lába alatt levő puha gyep érzésébe és a rózsákkal tarkított, eleven sövény szemléletébe. Tekintete egy hatalmas, széles magnóliafában gyönyörködött, amely mintha nem is veszélyeztette, hanem egyenesen fentartotta volna a ház régi téglafalát. Ilyen régi és ilyen szépséges kertet még nem látott életében, s a kert felett a tágas épület mintha elvarázsolt talajiból emelkedett volna ki. És amikor a kert túlsó végén, a vidám hangok nyomán két emberi alak bukkant elő lovaglóruhában, egy vállas ifjú és egy karcsú leány - aki feketehajú volt és csodálatos szemű - akkor egészen valami tündérmesében képzelte magát. Vissza