Lélek és élet

Előszó

Részlet:
„Nehéz elhinni, sőt tudomásul venni az esztendők és évtizedek rohamos száguldását. Különösen hihetetlennek tűnnek az eltelt évtizedek mindazok esetében, akiket kora ifjúságunktól ismerünk, mert gondolatainkban ez az ifjúkori személy él akkor is, ha magunkon szintén megtapasztalni kényszerülünk az idő múlását." Ünnepeltünk, Lackovits Emőke ezekkel a sorokkal kezdte néhány évvel ezelőtt kolléganőnk, a hatvanesztendős Lantosné Imre Mária köszöntését, s most az O születésnapja kapcsán elmondhatom, hogy én ugyanezt érzem. Amióta feladatul kaptam e köszöntő megírását, szemem előtt mindig egy „ifjúkori személy", Lackovits Emőke ötödéves történelem-néprajz szakos egyetemi hallgató jelenik meg, akivel először 1970 őszén a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Néprajzi Intézetében találkoztam. Mivel az ötödévesek elsősorban gyakorlótanítással, múzeumi gyakorlattal és szakdolgozatírással foglalkoztak, csupán Gunda Béla professzor úr legendás hétfő esti szemináriumára jártak, ahol együtt volt mind az öt évfolyam. Emőkét biztosan itt láttam először, de néhány szót 1970 október elején válthattam vele, amikor az Egyetemi Néprajzi Intézet tanulmányi kirándulást szervezett Nyíregyházára, Szatmárba, a beregi Tiszahátra. A kiránduláson az Intézet összes hallgatója és oktatója részt vett. Ott volt Lackovits Emőke is két évfolyamtársával, Forrai Ibolyával és Petercsák Tivadarral együtt. Harminchat év múltán örömmel állapítom meg Vörösmarty szavaival, hogy mindhárman ma is a néprajz tarlóján gyűjtenek, takarítanak a nemzetnek s tudománynak egyenlőn (Eméksorok). Tapasztalhattam a kiránduláson, hogy Emőke és Ibolya jó barátnők, összeköti őket az Erdély iránti néprajzi érdeklődés, családjuk részben Erdélyből, illetve Bukovinából származik, s már jártak is néprajzi gyűjtőúton Erdélyben. Emőke talán azért is szóba elegyedett velem, mert mindketten a Dunántúlról kerültünk a debreceni egyetemre, ahol az alföldiekkel szemben kisebbségben maradtunk. Mi voltunk azok, akik Debrecenben is szederfának neveztük az eperfát, dacoltunk Arany János nyelvével.
Lackovits Emőke Győrből jött Debrecenbe, ez szakdolgozati témája is jelezte: a rábapatonaiak eredethagyományáról hallhattuk diplomamunkájának összefoglaló fejezetét a szemináriumban. Ma is emlékszem előadásából arra, hogy a rábapatonaiak besenyő eredetűnek tartják magukat. A tanév végén, a diplomaosztó ünnepség után Lackovits Emőke Sopronba került, ahol a Liszt Ferenc Múzeumban (ma Soproni Múzeum) kapott néprajzos muzeológusi állást. Itt harmadéves koromban, a történelem szakos hallgatók tanulmányi kirándulása alkalmával, meg is látogattam. Örömmel kalauzolt a múzeum figyelemreméltó, értékes néprajzi-művelődéstörténeti tárgyakat, tárgy- együtteseket bemutató állandó kiállításában. E személyes hangú bevezető után kövessük tárgyszerűbben, nem csupán emlékeimre, hanem teljesítményeire, szakmai eredményeire támaszkodva Lackovits Emőke életútját, munkájának főbb színtereit! Lackovits Emőke, az anyakönyv szerint Magdolna, 1946. szeptember 24-én született Domaházán (Borsod m.). Édesapja Pozsonyból, édesanyja Sajószentandrásról (Szolnok-Doboka m.) került Magyarországra. Győrben, a Kazinczy Ferenc Gimnáziumban érettségizett, majd a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen szerzett történelem szakos középiskolai tanári és etnográfusi oklevelet. Muzeológusi pályáját a soproni Liszt Ferenc Múzeumban kezdte, majd 1973-ban a veszprémi Bakonyi Múzeumba (ma Laczkó Dezső Múzeum) került, ahol azóta is dolgozik. Néprajzi osztályvezető, megyei múzeum igazgatóhelyettes beosztások után főmuzeológus lett, főtanácsosi címet kapott." Vissza