A Szent Johanna gimi - Útvesztő

Előszó

Augusztus 31., szerda
És végre! Eltelt a nyár. El sem hiszem. Biztos, hogy a legtöbb diák „árulónak", „strébernek" és menthetetlenül nagy „lúzernek" titulálna e miatt a nem túl hétköznapi kijelentés miatt, de nem érdekel. A lényeg, hogy vége. Most, hogy tudom, holnap suli, kissé megkönnyebbültem. Na jó, azért annyira nem volt vészes a nyaram, sőt, szinte elmondható, hogy ez volt életem legjobb szünete, de a tűzijáték elmarad, mivel ez nem ezt a két és fél hónapot dicséri, hanem inkább az eddigieket minősíti. Azért ahhoz képest, hogy júniusban, az utolsó tanítási napon mennyire kétségbe voltam esve, viszonylag jól sikerült a szünet, mivel, hála a többieknek, egy percig nem unatkoztam. Tulajdonképpen csak egy hétvégém volt, amikor a szobámban ülve, magam elé bámulva hallgattam olyan dalokat, mint pl. a Hey There Delilah, és engedtem, hogy világfájdalmam, hiányérzetem és kétségbeesésem uralja az agyamat. Aztán a nyári szünet első hetének hétfő hajnalán Kinga megérkezett hozzám, és miután rám ordított, hogy „húzzál már készülődni, nem fogok miattad elkésni!", minden megváltozott. Elkezdtük az önkéntes, karitatív munkánkat, ami igen keménynek bizonyult. Mindennap reggel nyolctól délután ötig segítettünk egy alapítványnak vigyázni olyan, hátrányos helyzetű gyerekekre, akik vagy állami gondozottak, vagy a szüleik nem tehetik meg, hogy otthon legyenek velük a nyáron, emiatt ebbe a „napközibe" küldték őket. Az egész napos gyerekfelügyelet totál kifárasztott minket, viszont minden fáradtság és kimerültség ellenére nyugodt szívvel mondhatom, hogy ez volt életem leghasznosabb cselekedete, és tudom, ez pont olyan időszak, amire mindig is büszkén fogok visszaemlékezni. Hála Kingának, tehát így szaladt el a júniusom. A július pedig még ennél is gyorsabban. Arnold hazaérkezett a szünetre, Vissza