Lehozták nékem a csillagot...

Előszó

Konoknak és rebellisnek születtem. Édesanyám mesélte, hogy három és fél éves koromban egy napig éhségsztrájkot folytattam, mert nem akartam bocsánatot kérni (bizonyos vagyok benne, hogy az igazság az én oldalamon volt!).
Tizenéves koromban, ha ebédnél összegyűlt a család és valami igazságtalanságot tapasztaltam, szó nélkül fölkeltem, és hatalmas ajtóbecsapással elhagytam a helyiséget Ezt a szép szokásomat a mai napig is megtartottam, avval a különbséggel, hogy az ajtó becsapása előtt még nyomatékosan megmondom a véleményemet is.
Fentiek után talán érthető, miért számított óriási szerencsének, hogy az ötvenes években úgynevezett nemdolgozóként otthon neveltem a gyerekeimet. Ellenzékiségem abban merült ki, hogy megtanítottam őket imádkozni, elmagyaráztam mint jelent a karácsony meg a húsvét, egy kis környezetet is belevettem. Később felolvastam nekik Arany János verseiből azokat melyeket már megértettek és sor került a magyar történelemmel összefüggő legendákra is. Főképpen és állandóan meséltem nekik madarakról, állatokról, csodálatos varázslatokról. Egyet a fejükbe kellett vésnem: idegenek előtt nem beszélünk a Jézuskáról - különösen a szomszéd néni előtt nem (az ott lakó ávós felesége előszeretettel látogatott meg engem!)
1956 forradalmát is úgy éltem meg, hogy állandóan szemmel tartottam fiaimat. Hogy ez milyen jól sikerült, mutatja: másodszülött fiam a csatazaj elülte után házunk kapuján megmutatott egy kerek lyukat. Odaállt és iszonyodva láttam, hogy egy vonalban van a fejével. Vissza