Lehettem volna költő?

Fülszöveg

Hát akkor mi?
Valamikor, a'60-as évek közepe táján irodalmi művek létrehozására buzdította egyenruhásait a Határőrség. A beérkezett pályaműveket aztán háromtagú zsűri bírálta el: Berkest András, az akkori idők legnépszerűbb regényírója (korábban kat. pol. őrnagy), Kiss Zoltán katonaköltő és szerénységem. Tetőtől talpig civil lévén, fogalmam sem volt arról, hogy a polgári lakosság köréből miért engem szemelt ki írásművek elbírálására egy fegyveres testület. Talán azért, mert akkortájt (no, nem sokáig) én voltam az „ügyeletes^seni" a mindig is szeszélyesen ítélkező irodalmi életben.
Az első díjat egy Szántó Gábor nevű kiskatona kapta, póztalan, forrásvíz-tisztaságú verseiért. Én adtam át neki az oklevelet meg a pénzjutalmat, egy férfias kézfogás kíséretében. És már akkor éreztem, hogy az a kézfogás tartós barátság kezdetét jelenti, hiszen érzésvilága, kifejezésmódja, világlátása és emberi tartása nagyon is rímelni látszott az enyémmel. Olyannyira, hogy jó két évtizeddel később az... Tovább

Fülszöveg

Hát akkor mi?
Valamikor, a'60-as évek közepe táján irodalmi művek létrehozására buzdította egyenruhásait a Határőrség. A beérkezett pályaműveket aztán háromtagú zsűri bírálta el: Berkest András, az akkori idők legnépszerűbb regényírója (korábban kat. pol. őrnagy), Kiss Zoltán katonaköltő és szerénységem. Tetőtől talpig civil lévén, fogalmam sem volt arról, hogy a polgári lakosság köréből miért engem szemelt ki írásművek elbírálására egy fegyveres testület. Talán azért, mert akkortájt (no, nem sokáig) én voltam az „ügyeletes^seni" a mindig is szeszélyesen ítélkező irodalmi életben.
Az első díjat egy Szántó Gábor nevű kiskatona kapta, póztalan, forrásvíz-tisztaságú verseiért. Én adtam át neki az oklevelet meg a pénzjutalmat, egy férfias kézfogás kíséretében. És már akkor éreztem, hogy az a kézfogás tartós barátság kezdetét jelenti, hiszen érzésvilága, kifejezésmódja, világlátása és emberi tartása nagyon is rímelni látszott az enyémmel. Olyannyira, hogy jó két évtizeddel később az ő verssoraiból bontottam ki „Széljegyzetek Sz. G. őrvezető naplójához" című prosimetrumomat.
Valóban barátok lettünk, no meg kollégák is a Magyar Ifjúság szerkesztőségében. Ő jobb újságíró volt, mint én, aki lírikus maradtam újságíróként is. Ő viszont szép lassan megszűnt lírikusnak lenni. Riportokban, publicisztikákban szállt síkra szenvedélyesen a kisemberek igazáért - s ma már a szakma legjobbjai között tartják őt számon. Méltán.
És mit ad Isten? Az utóbbi években újra feltámadt benne a költő.
A költő?
Ő maga írja e könyv előszavának végén: „nem költő vagyok."
Hát akkor mi?
Megmondom én, mert kicsit saját magamat is megfogalmazom ezzel: olyan írástudó, aki a költészet eszközeivel, fogásaival is tud írni publicisztikákat. Ifjúkori zsengéi talán jobban megfeleltek a költészet egyik alapvető kritériumának: nem csupán elmondani, de friss képekkel láttatni is tudta az indulatait és a gondolatait. Nos, utóbbi „őszikéi" eszköztelenebbek, tudósítás-szerűbbek. Ismétlem: költői eszközökkel megírt publicisztikák, riportok. Egyébként mindegy, minek nevezzük őket. Fontos, hogy ezek is ébren tartják igazságérzetünket és karbantartják érzésvilágunkat, akár a „vegytiszta" költemények.
És ez a lényeg, nem a műfaji besorolás.
Bárányi Ferenc
MII lllllai I ¦Ilin II mail ii ii Vissza