Legyen úgy!

Előszó

Emlékeim gyakran megkeresnek fiatalságom távoli, nyugtalan éveiből. Előjönnek, és nem hoznak számomra békét. Mind az, amit átéltem legtöbbször csak szomorúságot és keserűséget ébreszt bennem. Az élményeimhez több tragédia kapcsolódik, mint szépség. Mégis szeretnék rájuk emlékezni, mivel az emlékezés valahol mélyen legbelül örömöt jelent nekem, még ha időnként kellemetlen, brutális, gonosz dolgok történtek velem, akkor is.
Gyakran el kellett magyaráznom azoknak az embereknek, akikkel összehozott a sors, hol is található Feketeerdő, ahol gyermekként éltem. Ha térképen keresnénk, ma Kárpát-Ukrajnában találnánk meg, Ugocsa megyében a Tisza bal partján. Járásszékhelyünktől, Nagyszőlőstől, úgy három óra járásra. Azért így mondom, mert sokszor gyalogoltam azon az úton. Minden fát jól megjegyeztem és időnként számoltam is őket, amikor nagyon siettem. így jobban telt az idő és mindig tudtam még mennyi van vissza hazáig.
Az emberek szépen rendben tartották földjeiket. A megművelt szántók között kanyargott az út, és amikor elérkezett az aratás tisztességesen betakarították a termést. Mindig lekaszálták a rétet, összeszedték a szénát az állatoknak, előre gondoskodtak a téli takarmányról.
A tavaszi áradáskor gyakran kilépett a Tisza a medréből és áthömpölygött rajtunk. Tönkre tette mind azt, amiért egész addig dolgoztunk. Sajnos a legnagyobb bajt nem a folyó, hanem az emberek okozták egymásnak. Nekem most ezekre a kellemetlen dolgokra is vissza kell emlékeznem, el akarom mondani, milyen is volt azokban az években a kis falum, ahol felnőttem. Sokat szenvedtünk a huszadik században és egyformán mindenkit megviseltek, amik velünk ott történtek. Nagyanyám még az Osztrák-Magyar Monarchiában született, édesanyám már Csehszlovákiában látta meg a napot. Az én születésemkor 1942. május 23-án Feketeerdő ismét Magyarországhoz tartozott. A gyermeki eszmélésem kezdetén újból nálunk húzódott a hármas határ és a Szovjetunió állampolgárai lettünk.
Én természetesen semmit nem értettem mindabból, ami velünk történt. A felnőttek közül a legtöbben hat nyelven beszéltek és megpróbáltak mindenkivel szót érteni, beszélni a másikkal. Nagyon igyekeztünk, mindent mégsem foghattunk fel. Talán ez a visszaemlékezés ennyi idő után majd segít összerakni az életemben az összetartozó dolgokat. Sajnos nem tanulhattam, iskolába alig járhattam, akkor is csak oroszul oktattak, így most nehezemre esik hibátlanul elmesélnem emlékeimet. Nagyon szeretném már megosztani mindenkivel a bennem lévő emlékeket, ne kelljen azokat tovább cipelnem. Vissza