Legendás magyar nők

Előszó

Részlet a könyvből:
Emese (Élt Kr. u. 850 körül)

A lebediai végtelen pusztán, napnyugat felé fordulva állt Emese. A lemenő nap fényében sötétbarna szeme arannyá változott. Dús gesztenyebarna haja térdéig omlott le. Kezét a mellén összekulcsolta és így nézett a napba. Alkonyatkor mindig itt állt a pusztában, távol mindenkitől és nézte a naplementét. Szerette az alkonyati napfényt, amely tündöklött, de nem bántotta a szemét. Szerette a végtelen csendet, a nagy messzeséget. Nézte, hogyan csúszik le a nap az égen a szemhatár felé, hogyan tűnik el egészen és hogyan ölt az ég gyászruhát utána.
Egész nap otthon szorgoskodott ura, Ügek vezér sátorában, de alkonyatkor mindig eltünt, hogy nyugat felé nézhessen.
Végtelen vágy vonzotta arra a szívét.
Mikor aztán a vörös fények lassan kialudtak az égen és a sötétkék felhők egészen bevonták a szemhatárt, elfordította szemét és kutatva nézett körül. Várt. Egyszerre porfelhő közeledett. Elmosolyodott. Tudta, hogy a porfelhő után szilaj lovak dobogását fogja hallani. Ismerte a puszta életét. Ilyenkor alkonyatkor tértek haza a gyerekek. A végeláthatatlan magyar sátorváros nyolc-tíz év körüli gyerekei, akiket lovagolni tanítottak hős magyar vitézek. Emese megvárta, amig odaértek eléje a gyerekek és felnézett napégett, felhevült arcocskájukra. Sorra vette őket, ahogy elvágtattak mellette.
- Ha nekem fiam lene, vajjon melyikhez hasonlítana?
Találgatta.
S mikor eltüntek, lehúnyta a szemét s maga elé álmodta az ő fiát. Vissza