Lechner Ödön I. (töredék)

Előszó

Vámos Ferenc úr megtisztelt azzal a kívánsággal, hogy előszót írjak Lechner Ödönről szóló tanulmányához. Igen hálás vagyok ezért a felszólításért, mert alkalmat ad nekem arra, hogy vallomást tegyek egy ember mellett, aki úgy hitt eszméiben és úgy élt-halt értük, mint kevesen kívüle, s egy művész mellett, aki könnyen és magasan szállott felül azon a vonalon, amelyen túl művészetté válik az építészet, s amelyet sokan elérni sem tudnak azok közül, akik "építőművészeknek" nevezik magukat.
Midőn Lechner Ödön nevét leírom, mintha régi fiókot nyitottam volna ki, mely tele van drága emlékekkel. Előttem van újra a szeretetre méltó öregúr, finom metszésű arcvonásaival, ezüstös szakállával, fekete házisapkájáva, mely alá kopaszsága titkát rejtette. Mennyiszer hallgattam, amint művészi elveiről beszélgetett, kissé régipesties ízű németes zamattal, de mindig biztos logikával és a szenvedélyes hitnek sugalmazó hangján! Milyen megható volt ennek a tiszta és nagy művésznek sorsa, akit különös végzete arra ítélt, hogy egy kávéházi asztalnál tartson peripatetikus leckéket, a legjobb esetben néhány lelkes fiatal ember számára, néha azonban unatkozó és közönyös embere előtt, akik még csak nem is színlelték az érdeklődést. Jóformán egyetlen témája volt: a magyar építőművészet, úgy, amint ő agyában kiformálta, kitűnő példákban bemutatta, s a kor stílusává kifejleszteni szerette volna. Ebben a gondolatban élt, érte küzdött, sőt szenvedett, közönyösen az élet köznapi dolgai, a politika, a társaság, az anyagi lét kérdései iránt, s egyedül a női báj kultusza volt az, aminek még jutott érdeklődéséből. Azok közé a kevesek közé tartozott ő, akik a földről felmutatnak oda, ahol a törtetés és az anyagiasság zónája véget ér és "ahova útja nincs, csak égi lángnak".
Hogy álmai és ábrándjai nem valósulnak meg, az nem egészen rajta múlt, de egészen az ő dicsősége, hogy tanításai a magyar szellem történetét, alkotásai pedig a magyar művészet kincsállományát olyan nagy és eredeti értékekkel gazdagították. S mennyivel gazdagíthatták volna még, ha módjában lett volna művészeti elveit gyakorlatban többször alkalmazni és jobban kifejleszteni! Ez a gondolat mindig némi melankóliát vegyít Lechner Ödönre való emlékezésünkbe, s ezt a melankóliát csak az a remény enyhíti, hogy a fiatal nemzedékben akadnak majd, akik Lechner Ödön hagyatékát illően megbecsülik és nem utánzással, hanem szellemének megértésével kifejtik és továbbépítik azt, amit ő elkezdett. Vámos Ferenc úr munkája, melyben olyan szeretettel merül el Lechner művészetében, azt mutatja, hogy ez a remény nem alaptalan, s ezért a megnyugtatásért hálásak vagyunk neki mindnyájan, akiknek szívünkön fekszik Lechner Ödön emlékének és élete művének sorsa. Vajha az ő lelkesedése és odaadása másoknak is buzdításul szolgálna Lechner szellemének ápolásában és búvárlásában! Vissza