Leányok/Budapesti fotografiák/Emberfejek/A nagy-gyárosék/Szegény ember dolga...

Előszó

Részlet a Leányok című kötetből:
A tanítónőképző-intézet
Nyolcz órát harangoztak. A hosszú, keskeny, sötét folyosón gyülekezni kezdtek a növendékek. A bejárók a lépcső felöl jöttek, a vasrácsos ajtón, melyből egy kis világosság szivárgott ebbe a nedves zugba; a bentlakók, párosával, a konviktusba nyiló ajtó mögül tünedeztek elő. Csakhamar két roppant hosszú sor képződött a folyosón: balkézt, a puszta fal mentén, a bejárok; jobbra pedig, a három osztály és az igazgatóság ajtaja előtt, a bentlakók.
- Rajta, kisasszonyok! kiáltott De Donato, egy huszonnyolcz éves vén leány, akinek énekesnőnek kellett volna lennie, de elveszítette a hangját.
Már harmadszor kiáltotta, de senki sem hallgatott rá. A bejárók fecsegtek egymás között. Még fejükön volt a kalap és ki sem gombolták felöltőjöket. Ott álltak, a sár ellen felhúzott ruhában, csatakos czipőben, hónuk alatt a könyvek, a rajzeszközös skatulyák, a gyakorlatos füzetek és a reggelit rejtő papiros-csomagok. Magukkal hozták ez esős reggel minden csúf nyirkosságát. A fehér galléros, fekete főkötős bentlakók sokkal csöndesebbek voltak jó száraz szürke ruhájukban; de a feketeszemű, pirosajku kedves Carmela Fiorillonak, mint rendesen, most is folyt az orra vére; Alessandrina Fraccacreta, a rút szentimentális leány, szemgyuladásban szenvedt, és iszonytató csunya volt, hiába öntözte magát tele illatszerrel, és hiába fésülködött ki olyan kaczérra, amiért különben mindig meg szokták büntetni; Ginevre Barracco egyre fujta az orrát, mert akarva, nem akarva folyton sirt; Giovanna Abbamonténak kelés volt a balkezén, miután a jobbról elmult. Vissza