Lázadás a Tiszánál

Előszó

Részlet a könyvből:

A kis titkár már tíz perce szabadkozik a telefonba, hol őméltóságára, hol őexcellenciájára hivatkozva. Másik keze, melyen nagy pecsétgyűrű csillog, az átkapcsológombbal játszik szórakozottan. Bajuszkás, hátrafésült feje pedig hallatlan indolenciával néz félre az ajtóra. Minden belépőre rá villan monoklija, hogy szinte mindenki sakkban érzi magát belépése pillanatától kezdve.
- Igen kérem, a legnagyobb készséggel megmondom őméltóságának ... Van szerencsém. - Azzal lecsapja a kagylót. Fáradt arcot vág maga elé. Olyan éles udvariassággal fordul aztán oda az első várakozóhoz, hogy az már szinte maga is elutasítás:
- Parancsol?
Savós közöny van az élesség mögött. Azonban nyílik az ajtó és magas, impozáns úr lép be, prémes, terjedelmes bundában, mely évszázadokat sejtető hanyagsággal maradt széjjelnyitva. Bár künn már olyan tavasz van, hogy Pesten mindenki ledobta a téli ruhát, ezen az úron ez is természetesen hat. Nagy utazásoknak, vadászatoknak, uradalmak széles mezőin való járkálásnak szelét hozza magával. Azokról a titokzatos pelyhes kis tollacskákról, amelyek zöld kalapján hátul fénylenek, senki sem tudja Pesten milyen madárról valók, de mindenkit a földbirtokra figyelmeztetnek, a birtokhoz járó kedélyes délutáni puskázásra, egyszóval arra a régi úri világra, amelyről beszélni és külső jeleit viselni ma is karriért jelent nálunk... Vissza