Előszó
Szeretem az interdiszciplináris tudományokat, az intermediális művészeteket, az internacionalizmust, az internetet és az intercityket. Meg az interembereket. Akik itt is vannak, ott is, ezt is csinálják, azt is, akik mindig, minden határt átlépnek, ha kell, ha nem. Akik mindig készek a mozdulásra, akik sohasem hiszik, hogy ott a legjobb, ahol éppen vannak, és csak úgy lehet elfogadni valamit, ahogy van. Természetesen azt sem gondolják, hogy az a legfrankóbb, amit éppen csinálnak, és persze, hogy ők maguk is készen vannak már. Várnai szerintem inter a javából. Fényképez, ír, szerkeszt, filmeket forgat, civil mozgalmakat szervez, néha gondolkodik... És amikor ezek némelyike - szerencsés csillagzat alatt - összetalálkozik, akkor esetleg kisül belőle egy ilyen könyv. Aminek többszöri átnézése, végigolvasása után sem értek még mindent pontosan ebből az emberből. Nem könnyen megfogható. Sőt. Ha a fotói felől közelítek, s azt mondom, ezek jók, az nagyon jó, ezzel meg ezzel gondom van, akkor az kommunikálódik felém, hogy hát ő nem akar csak fotográfus lenni, neki az írás legalább annyira fontos. Jó. Hagyjuk kicsit a képeket, olvassunk. A szövegei érdekesek, jól olvashatók, a legtöbbje poénra hegyezett. Amit leírt, annak alapján humánusnak, toleránsnak tűnik, pont olyannak, amilyennek normáliséknál lenni szoktak. Mindegyikből kitűnik, hogy érzékeny antennákkal járja a világot Zuglótól Zuglóig, érintve közben New Yorkot, Izraelt, Burmát, s ha már ott van, megnézi még Bangladest, Indiát. Mielőtt leszállna Budapest Zugló vasúti megállóhelyen, a töltés tetején világcsúfjára rondálkodó épület peronján, elbámészkodik kicsit Ugandában, Kenyában, Tanzániában. Lelke rajta, nem irigylem, menjen, nekem már gyakran Zugló is túl egzotikus, vadnyugati, néha keresem hová bújhatnék... De ez a szöveg nem rólam szól, hanem arról az emberről, aki 15 éve képeit, szövegeit, tapasztalatait, élményeit sűrítette ebbe a könyvbe. S ha már én elkövettem a könyv készülését több lépésben nyomon követve azt a hibát, hogy igyekeztem szétszálazni a könyv bonyolultan összebogozódott kép és szöveganyagát, megpróbáltam külön-külön megítélni a fotókat és a szövegeket, miközben mindkettőben vadul kerestem, ki is ez az ember... Nos, ezt biztosan nem javaslom Önöknek, mert nem vezet sehová. Tanuljanak a buta példájából. Azóta már tudom, hogy ebben a könyvben semmi, de semmi nincs véletlenül. Minden kép a szövegekkel együtt él, sokszáz, többezer leexponált kockányi negatívból választódott ki ez a néhány, ki van találva, melyik fénykép miért akkora, miért van szöveggel vagy szöveg nélkül, miért ilyen a tipográfia, miért olyan a tördelés... Szóval minden, mindennel összefügg az albumban. Ezért aztán ne siessenek, amiként a szerző sem kapkodta el! Hagyjanak időt a könyv befogadására, ne pörgessék végig beszélgetés közben, lehetőleg hátulról előre, mert akkor nem hat. Oda az élmény. Kíséreljék meg a képeket és a melléjük rendelt szövegeket párhuzamosan letölteni, gondolkozzanak el egy-egy kép részletén, akadjanak meg egy mondatban, képzeljék oda a fotóst, írót, mert ott volt, az tuti. Az általa ábrázolt valóság ugyanis nem virtuális, hanem sokszor poros, büdös, földszagú, máskor napsütötte, gyönyörű, veszélyes és örömös, sok mindenben nagyon más, és lényegét tekintve pont ugyanolyan, szóval érdekes. És ha a könyv segítségével figyelmesen végigjárják Várnai Laci útját, akkor tudom, gondolom, sejtem, közben maguk is útra keltek, jöttek, mentek és megérkeztek.
Vissza