Szolgálni mentünk Angliába

Előszó

Részlet a könyvből:

Londonban, a Victoria pályaudvaron ébredtem. Mint aki hajnali álmából riad fel, összerázkodtam és körülnéztem.
Irdatlanul nagy, zajos és elhanyagolt ez a pályaudvar. Elszorul a szívem, ahogy végigpillantok számtalan, végtelen peronján, az óriási fekete mozdonyokon, a vagonok hosszú során, a szüntelenül áradó tömegen. Parányinak érzem magam a kék trafikosbódé sarkánál, behúzódva két böröndöm közé. Senkit és semmit sem ismerek, egyetlen szót sem értek a nyelvből, amelyen körülöttem beszélnek, elnyűtt és kábult vagyok a hosszú utazás után.
Hogyan kerültem éppen ide? A véletlenek milyen boszorkányos játéka röpített a Victoriára, a kékre festett trafikos bódé sarkához? Annyi felé vágyódtam életemben, a világ annyi táját szerettem volna megismerni, boldogan végigkóboroltam volna egész Ázsiát, néha úgy éreztem, meg sem halhatok addig, amíg Indiát nem láttam, afrikai és délamerikai őserdők kísértettek álmaimban, még a déltengeri szigetekre is elragadott képzeletem - csak éppen Angliába nem vágytam soha. Világjáró álmodozásom csökönyösen elkerülte Északot. A napfény vonzott, az erős, tiszta színek, a természet tobzódó gazdagsága, bokrokká terebélyesedő virágok, óriás eukaliptuszfák. Rokoni szeretetet éreztem ázsiai testvéreim iránt, mintha valami szerencsétlen véletlen folytán kiszakadtam volna a családból, és mielőbb vissza kellene térnem körükbe. Arról is álmodoztam, hogy ápolónő leszek. Kenyába megyek a bennszülöttek közé, vagy szülésznőnek képezem ki magam, és kerekarcú, ferdeszemű kis kínaiakat segítek a világra - csak éppen cseléd nem akartam lenni Angliában. Vissza