Előszó
A szépen fókuszált városképek nem a város lakóinak készülnek, hanem az idegenforgalomnak, a turistáknak és képeslapokra üdvözletnek. Ezekből lesznek a jelképek, a nyári kalandok illusztrációi, a megidézhető templomtorony árnyékában álldogáló valaki, aki a lencsébe néz, íme, itt voltam, avagy ennek vagy annak a szobornak a kezét-lábát fogtam, ott álltam, ültem, ahol egykor ama nagy valaki is. Ez a szegedi képeskönyv nem ezt a látványt és nem ezt az élményt ígéri és inspirálja. Ezek a képek valamiképpen a szemmagasságban maradnak, sőt, lehajolnak Z Oskola utcai kerékvető kőhöz, olyan térbe, ahová sem a kuriozitást kereső turistaszem nem pillant és a mindig rohanó itthonvaló lakos sem tekint, mert más célja van, mint a rácsodálkozás, a nézés, a tudomásul veendő valóság. Ebben a kötetben a régi Szeged és a közelmúlt kicsit megújuló városa van jelen tárgyakban, épületekben, emberekben, néha csak hangulatokban és néha csak felhőiben. Az árvízi mentők ladikjában arc nélküli katonák ülnek, a messziről fényképezett jelenet mégis a nagy erőfeszítést mutatja (1879), de a hetvenes árvíz homokzsákhegyei közt nagy erőfeszítéssel dolgozó ember közelképe a közelebbi időt is érzékelteti a nézővel, a fénykép időmutató is lesz egyszerre. Már kirajzolt zebra (átkelő) van némelyik képen, de az egyszem átballagó nő, vagy a Tisza part napernyős hölgye jelzi, hogy nem a jelent látjuk, valamit, ami eltűnt és most megidéződik emlékezetünkben.
Ez a fölidézés a legszebb érdeme ennek a képeskönyvnek. Elérhető emlékek fölidézése nem nosztalgiával, hanem néha szomorkás iróniával is. A lapos (landkocsi) szinte jelenésként ballag át a képen, a ló és visszatekintő fuvaros még élmény, de már eltűnő jelenség is egyszerre. A hétköznapi Szeged ez, nem túl régen és nem túl ünnepélyesen. Úgy, ahogy láttuk, de nem tudtuk pontosan, hogy mit látunk. Most megállt a kép és emlékezetünk fölidézi az élményt újra, értelmezheti és kicsit elcsodálkozunk: miért nem vettük észre például a politikai ünnepek koszorúzó lányainak miniszoknyája meg a ceremónia néha bornírt komorságának és álünnepélyességének az iróniáját? Persze, ha észre is vettük, nem mertünk mosolyogni rajta, most tán pótolhatjuk a fölismerést és a kedélyesebb hangulatot előidézhetjük a képek láttán. Nem mondjuk azt, hogy ez az igazi Szeged, ami ezeken a képeken látható. De mondhatjuk, hogy ez is Szeged, emberibb, szemünkhöz közelibb, olyan, amilyet nem vettünk észre rohanásainkban. Kedves, mert kicsi (néha kisszerű), hasonlít ránk. És akik a képeket csinálták, azok is minket formáznak.
Vissza