Előszó
Apám gyógyszerész volt. 49 évesen ment el, de fehér köpenyes alakja mindig felrémlik, ha eszembe jut a felsőgödi gyógyszertár folytonégő kályhája, amelyik megvilágította megnyugtató sziluettjét, a tára mellett állt, vagy Triumph írógépén kopogott.
Kovács néni jött be olykor a patikába: - Gyógyszerész úr, fáj a fejem. Apám utánozhatatlan mozdulatokkal néhány perc alatt valamiféle port kevert és megnyugtató mondatok kíséretében adta át Kovács néninek. Kovács néni másnap ismét bejött. Megállt az ajtóban: - Csak azért jöttem, hogy elmondjam, egy óra múlva elmúlt a fejfájásom.
A nagy, fehér köpenyes varázsló, úgy néztem fel rá, még nemigen értve az élet történeteit. Amikor már igen, más történeteket nem értettem. Igazságtalan utakra vitték, ahonnan szívós akarata mindig visszahozta, de harmincvalahány kilóra gyöngült szervezete végül is nem bírta tovább. Kórházak sora, anyám reménykedő, meggyötört arca. A végső ítélet kihirdetése után kinézeti az ablakon, tél volt, ezt az évszakot szerette, minden piszkot beborító fehérsége miatt. Aztán felnézett a már barát orvosra, megtörölte bepárásodott szemüvegét, óvatosan maga mellé helyezte a gyógyszerész pedantériájával elsimított egy ráncot a kórházi takarón, körülnézve elbúcsúzott a világtól és szelíden, minden lázadás nélkül, ahogy élt, feladta. Eszébe Juthatott még Kovács néni? - néztem később az üres ágyra, értetlenül.
az ártatlanság korának küszöbét átlépve, már érintve voltam élettől, haláltól, rettenetektől, segíteniakarástól. Azóta van bennem tisztelet azok iránt, akik gyógyítanak, szenvedést csillapítanak, egészséget, hitet képesek visszaadni. Ezzel az érzéssel léptem be a Városmajor utcai klinika kapuján. Itt találkozhattam azokkal az emberekkel, akik létüket hozták ide, reménykedve. Itt találkozhattam olyan emberekkel, akiknek az a hivatásuk, hogy ezen segítsenek. Orvosokkal, a műtőben vagy a betegszobákban dolgozókkal. Beszélgettem velük. Szakmájukról, sikereikről, problémáikról, kudarcaikról, hitükről. Útjukról. A miértről. Kíváncsi voltam, milyenek. A műtőben, a betegszobákban, amikor kilépnek az épületből. Nem csupán egy hivatás szakmai része érdekeli, nem is ez elsősorban. Az ember, akt ha az egyik nap átélt egy kudarcot, ha mint magánembernek konfliktusa volt, hogyan tud másnap ott állni a műtőasztal melleit, hiszen újból és újból életet kell mentenie, visszaadni a napok örömét, értelmét, egy szülőnek, aki a gyerekét, egy gyereknek, aki apját vagy anyját veszítheti el.
Amikor megpróbáltam összegezni, hogy mi történt velem az itt töltött hónapokban, így fogalmaztam: más emberként jöttem ki egy-egy műtét megtekintése után, mint amikor bementem. Több lett bennem a megértés. Ha nagyon egyszerűen akarok fogalmazni, a szeretet.
Vissza