Kapunyitás az Úr előtt

Előszó

László Dezső (1904-1973) neve fényes betűkkel ragyog az egyetemes magyar református keresztyén egyház karizmatikus igehirdetőinek aranykönyvében.
László Dezső a kolozsvári Farkas utcai református egyházközség lelkipásztoraként közel három évtizeden keresztül szent örökségként fennkölt alázattal hordozta magyar reformátoraink és talentumos prédikátoraink bibliás hitét, hitvalló és hitvallásos bizonyságtételét, történelmi hivatástudatát és veretes prédikátori nyelvezetét.
A János evangéliuma prológusának kalauzolása mellett pár percre pillantsunk bele László Dezső prédikátori műhelyébe.
I.
„És az Ige testté lett." János apostol himnikus ünnepélyességgel tesz bizonyságot a „titkok titkáról" (Geleji), az Ige testté lételéről, mely lehetővé tette, hogy Isten megkezdje „az elbukott világ" újjáalkotását és az „elveszett" ember megsegítését (Kálvin: Institutio. I. 446.). „Verbum caro factum est" - olvashatta ifjú theologiai hallgatóként László Dezső a fakultás dísztermének „prédikálószéke" fölötti aranybetűs feliratot, és örökre szívébe zárta a kijelentés ez axiómáját, a theologia művelésének és a prédikálás lehetőségének „magna chartáját". Termékeny és megtermékenyítő lelkipásztori pályafutása során többé egy pillanatra sem felejtette el a negyedik evangélium prológusának e kimondhatatlan távolságokat áthidaló summáját, mely a Farkas utcai templom nagynevű prédikátorának mondhatni egyetlen alapigéjévé vált, mert László Dezső teljes szellemi gazdagságát a Küriosz Krisztus számára hálaáldozatul felajánlott igehirdetésében prédikációról prédikációra Szentlélek Isten hatalma és csodája alatt az Ige „testté létele" ment végbe, mert prédikációja emberi szavain és logikai rendszerén keresztül Isten győztes Igéje szólt a gyülekezethez és ejtette rabul azoknak szívét, akik arra a csodára várva és vágyva ülték körül a Farkas utcai gyülekezet csonka templomának mesteri szinten megmunkált „prédikálószékét", hogy az vasárnapról vasárnapra lángra lobbanjon, mint a Mózes Hóreb hegyi égő, de el nem égő csipkebokra, hogy a kétszeres kisebbségi sors közismert külső és belső válsághelyzeteiben vigasztaló erővel újra megszólaljon mennyei Urunk önmagáról szóló felséges kijelentése: Vagyok, aki vagyok.
II.
„...és lakozék miközöttünk - forrósodik át a szeretett tanítvány áhítatos tanúságtétele, és az „Isten és ember megbékéltetőjével" (Kálvin: Institutio. I. 446.) való találkozás és együttlakozás három boldogságos esztendejére való ujjongó emlékezésben a tanítványok nevében szárnyaló vallomást tesz -, és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét." János apostol arcra boruló hódolattal és sasként egyre fennebb köröző szárnyalással, de a szemtanú valóságlátásával és hitelességével megzendíti az anyaszentegyház örök hitvallását: láttuk az ő dicsőségét. Az Atya egyszülöttjének dicsőségét, aki testté lételének kenózisában, önmagát megalázva, szolgai formát vett magára, engedelmes lévén a keresztfának haláláig, hogy feltámadása után visszatérjen abba a dicsőségbe, melyet az Atyánál bírt még a világ létele előtt (Jn 17,5). Vissza