Lassú léptek

Fülszöveg

Bizonytalanság, elmosódó kontúrok, múlton átderengő helyszínek, némi nosztalgia a „tegnapi ünnepek" után. Szoliva János új verseinek „közege" ez. A sűrítetten, aforisztikus tömörséggel fogalmazó szerző megkísérli a lehetetlent: még inkább összepréselni a jelentés-és idősíkokat, a végső pontig, stádiumig. Az érzéki megjelenítés képei, látványai csak ugródeszkák: abba a sejtetett, sejtelmes világba, amely a köznapiság mélyén rejtezik, s csak időként nyílik rés belepillantani. S nem is akárkinek. Költőnknek erre van szeme. Könnyed természetességgel jár-kel a két létszféra között, mert tudja, hol a lépcső, ahogy a Feljárat az égbe c. versében írja: „De a lépcső valódi, / igazi feljárat -, akár az égbe is.". Látszólag statikus a feltáruló múlttal keveredő jelen, de mindig akad egy billenés, egy villanás és a köznapi, banális díszletek meghasadnak, hogy erkölcsi, metafizikai dimenziókba lépjen át a képzelet.
Szoliva János nagy művésze ennek a transzfigurációnak, az érzékiből való... Tovább

Fülszöveg

Bizonytalanság, elmosódó kontúrok, múlton átderengő helyszínek, némi nosztalgia a „tegnapi ünnepek" után. Szoliva János új verseinek „közege" ez. A sűrítetten, aforisztikus tömörséggel fogalmazó szerző megkísérli a lehetetlent: még inkább összepréselni a jelentés-és idősíkokat, a végső pontig, stádiumig. Az érzéki megjelenítés képei, látványai csak ugródeszkák: abba a sejtetett, sejtelmes világba, amely a köznapiság mélyén rejtezik, s csak időként nyílik rés belepillantani. S nem is akárkinek. Költőnknek erre van szeme. Könnyed természetességgel jár-kel a két létszféra között, mert tudja, hol a lépcső, ahogy a Feljárat az égbe c. versében írja: „De a lépcső valódi, / igazi feljárat -, akár az égbe is.". Látszólag statikus a feltáruló múlttal keveredő jelen, de mindig akad egy billenés, egy villanás és a köznapi, banális díszletek meghasadnak, hogy erkölcsi, metafizikai dimenziókba lépjen át a képzelet.
Szoliva János nagy művésze ennek a transzfigurációnak, az érzékiből való átlépésnek a stilizálás, az általánosítás birodalmába. Ahogy írja: „bejárom időmet". Bejárja, birtokba veszi, megítéli és szikáran koppanó szentenciákkal mondja el véleményét. Egy helyütt ezt olvassuk: „Kifosztott tereken, /tegnapi ünnepek.". Másutt ugyanerről: „Észrevenném, ha ünnep lenne újra.". Vagy: „Most másképpen hideg a tél / didereg a vers.". Igen, jól érzékeli: „Visszájára fordul helyére kerül minden.". Bölcs rezignációval figyeli mindezt, néha felsejlenek az eltűnt, elveszett szerelmek a „női kertek alján", de a vigasz sem késik: „Visszaverődik valahonnan, / ami a fordulókban elveszett". Végülis minden megvan. Abban a költői univerzumban, amit Szoliva János az évtizedek során teremtett. A legőszebb őszikék ezek a versek, amelyben a búcsúzás, a távolodás fájdalmas, de nem önsajnáltató, emberi mértéke rajzolódik ki. „Megözvegyülnek az arcok", „Minden máshol, / ami útba esett valamikor.". Lerövidülnek távok, a felcsavarodó végtelen „tekereg előttem" írja, az idő megteszi a magáét. Ez elől nem lehet kitérni. Aztán egy könnyed gesztus: „Átengedem a terepet". Az „átengedett terep" egy késői, de rendkívül megszenvedett, belülről fakadó, szemérmes férfilíra terrénuma: valódi költészet.
Szemes Péter—Péntek Imre Vissza