Lángoló hegyek

Előszó

Részlet a könyvből:

Rangja, rendje tulajdonképpen nem is volt, pedig sok minden lehetett, míg ilyen rang és rend nélkül maradt az élet embertáborában, ahol mindenki annyit ér, amennyi csillagot visel a gallérja fölött.
Szürke nagy kalapjának komor karimáját szeméig húzta és bús nézéssel bámészkodott az alaktalan hegyekre, meg a sínekre, melyek csillogva nyúltak el a holdfény alatt. Szerény külsejű ember volt, bár magas alakja szinte felhőkig nyúlt az alkonyatban, mely királyi gyászának bő, fekete palástját dobta reá. Mégis mi mást lehetett volna mondani róla, még annál is többet, hogy ember, csak ember az emberek között?
- Észak! - dalolta magában, amint ott állt és messze nézett-én északom, ahol az alkonyattal fekete tavakká ömlenek a völgyek és tengerekké tömörülnek a tavak, ahol eggyé vál a tájnak minden része, a nagy csendben útrakel a halhatatlan Isten: fénysávok cikkáznak léptei nyomán s vad szellemek zúgnak üstökében.
Szeretett volna letérdelni és széles gesztusokkal tárni ki a karját. Rég nem látott már hegyeket! Odalent a síkság gömbölyű ege alatt minden elvész a fényözönben. A lélek a hegyek sűrűjében barangol s csillagtalan éjszakákba szórja szikrázó fényjeleit.
Lekapta kalapját. Hadd tépje, tornyozza haját a szél. Milyen furcsa feje volt. Magas homloka úgy futott felfelé, mint a sziklafal, amelyre Mózes véste tíz kemény parancsát, bölcsen és szenvedélytelenül; keskeny, hajlott orrának merész ívén, mintha próféták és cézárok két arcát akarta volna egybevésni a szobrász merész keze, és összeszorított vékony ajkain, az előreugró áll felett, kolostorok konok imádata és éjszakák véres szenvedélyi rajzolódtak fel... Vissza