Magyarország tegnap és ma

Előszó

Lebombázott házat Párisból való menekülésem során (ott ért a háború) láttam először. A dél felé rohanó vonat ablakából. Háromemeletes épület volt. Eleje leberetválva, nyitva tátongott, mint egy kettészelt test. Szobák, a középen asztal, körötte székek, kép a falon s mindez lebegett a levegőben. Irtózatos látvány volt. Később, a sorozatos légitámadások után, e látvány már nem hatott olyan elképesztőnek, olyan képtelennek. Már szinte csodáltam a bombázók szakmai tudását, mellyel úgy semmisítették meg, mérnöki szabatossággal, a kiszemelt közlekedési gócpontot, vagy nagyüzemet, hogy a körzetükben fekvő magánházak, kertek és tenniszpályák épen maradtak. Történtek persze szörnyűségek is. A német büntető kirendeltségektől felgyújtott falvak, a partraszállást előkészítő bombázásnak áldozatul esett bretagnei városok, de mindent összevéve ezek mégis csak karcolások voltak az édes Franciaország testén. A végkifejlés olyan iramot vett, hogy a küzdő feleknek szerencsére nem maradt idejük az országot jóvátehetetlenül elékteleníteni. És ami a fő, Európa fővárosa, az összehasonlíthatatlan Páris sértetlen maradt. Nem járt úgy, mint Varsó, nem járt úgy, mint Budapest.
Kell-e mondanom, milyen szorongással hallgattam montaubani kis rádiómon a németek és a velük szövetkezett nyilasok fogadkozásait, hogy Budapestet utolsó csepp vérükig védeni fogják? S mikor a Nyugat már felszabadult, a még hetekig, hónapokig tartó riadókat, légitámadásokat, szőnyegbombázásokat, a visszafoglalt háztömbökkel kérkedő német-nyilas győzelmi jelentéseket? Mi marad meg ebből a városból? - kérdeztem magamtól - az ostrom után?
Két évvel később állapíthattam meg csak, hazatértemkor. Vissza