Előszó
Az igazsághoz való ragaszkodásunk feltétele a bölcsesség mibenlétének a megértése: nem többet kell tudnunk, hanem jól kell tudnunk. A tudásra törekvésünk nem homályosíthatja el, hogy amit tudunk,...
Tovább
Előszó
Az igazsághoz való ragaszkodásunk feltétele a bölcsesség mibenlétének a megértése: nem többet kell tudnunk, hanem jól kell tudnunk. A tudásra törekvésünk nem homályosíthatja el, hogy amit tudunk, azt nemcsak igazolnunk kell, de morálisan el is kell tudunk fogadni a tudásunk következményeit.
A sors a mindennapi nyelv visszatérő fogalma. Úgy használjuk, mintha kötő- vagy töltelékszó volna. Holott kultúránk irányainak legkifejezőbb sűrítménye: minden determinált vagy lehetőség van más irányt adni a történéseknek, a létezésnek. Sokan a szerencsét a sors ellentétének tekintik, mert a szerencse azt fejezi ki, hogy a dolgok lehettek volna másképpen is, a dolgok nem determináltak. Azt állítom, hogy a sors fogalma a törvények uralma alatt élő ember és az ember szabad akarata közti feloldhatatlan felszültség kifejeződése. Az emberi élet lehetőségeinek és korlátainak racionalizálása. Ezért kiindulópontja az európai tudományka és a művészeteknek, irodalomnak. Értelmezhető a kereszténység és a kereszténység előtti európai kultúra ellentétének, melyet a legtöbb keresztény tagadna és inkább a folyamatosságot hangsúlyozná. A sors nem vallási fogalom, hanem filozófiai.
Mivel a modernség totális, minden politikaivá válik. Nem válhat, hanem az. Mindegy miről beszélünk - természetről, szexről, értelmiségről -, csak és kizárólag politikailag vagyunk képesek artikulálni a felmerülő kérdéseket. Marx nyelvén: minden társadalmiasodik, az egyént csak mint az állami elosztás célját fogjuk fel, egyre inkább egymásra szorulunk, napi betevőnk nem saját erőfeszítéseinktől, hanem "elosztási rendszerektől", "ár-bérviszonyoktól", s általunk felfoghatatlan technológiai fejlesztésektől függ. Ezt vagy szolgálni kell, vagy elutasítani, középút nincs. S valóban, az emberi természet végső lehetőségeit feszegetjük: gyorsítjuk az időt, szűkítjük a teret és kiszolgáltatjuk magunkat a diadalmasan létrehozott intézményeinknek. Hátradőlhetünk és látszólag már csak az unalmat kell elűzni. Valójában soha nem volt ilyen közel a barbárság állapota, mint az elmúlt száz évben. A veszély nem szűnt meg, mert a politika totalitása felett senki nem gyakorol hatalmat. Nincs felsőbb Törvény, csak a szekuláris világ totalitása. Soha ennyi, jólétben élő, szorongó ember nem élt a földön. A régi emberek féltek, a modernek szoronganak. A régiek akartak valamit, s a másik emberrel együtt akarták; a mai ember értelmetlennek lát mindent, így a másik ember létezését is.
Vissza