Lámpaláz

Előszó

Bevezetés
Akkor még nem tudtam róla, de ennek a könyvnek a csírája már 7 éves koromban megfogant bennem.
Az első szólóest mindig nagy esemény, főleg annak, aki már 7 éves korában megtarthatja. Világosan emlékszem a rózsaszínű rokokó taft ruhámra, hajamban hozzáillő selyemszalaggal és arra a két dologra, amit a fejembe sujkoltak. A közönségre először is mint káposztafejekre kellett tekintenem, és semmiképpen sem volt szabad észrevennem őket. Másodszor bármi is történjék, nem volt szabad abbahagynom a játékot. A káposztafej-elméletet egyáltalán nem értettem. Miért kell a közönségnek káposztafejekké változnia, mikor alig várom már, hogy játszhassak nekik? Abban a pillanatban, mikor színpadra léptem, s meghallottam a tapsot, elfelejtkeztem a káposztákról, és a mai napig is emlékszem arra a hölgyre, aki az első sorban ült. A második tanácsot azonban megfogadtam, s mikor egy rövidzárlat következtében (a koncert Erdélyben volt) az összes lámpák kialudtak, s én szófogadó-an folytattam a gyors tee-tee-tuum-tuum-tum-pa-papapapapa Brahms Magyar tánc című darabját, annak ellenére, hogy a zongorakísérő már rég abbahagyta.
Tizennégyéves koromban már másképpen vélekedtem a dologról. Első budapesti szólóestemen (a Zeneakadémián) mit meg nem adtam volna azért, hogy a közönség káposztafejekké változzon, főleg akkor, mikor az Ördögtrilla szonáta elején megláttam Hubayt, Kodályt, Weinert, Dohnányit és Bartókot egymás után bejönni a színpad feletti emeleti páholyba. Eljöttek meghallgatni, vajon hogy játszik ez az erdélyi kislány. Hubay hosszú, ősz hajával és szakállával nemcsak hogy nem volt hajlandó káposztafejjé változni, de úgy nézett ki, mint egy főméltóság egyenesen a mennyországból, aki kész bármelyik pillanatban kimondani a szörnyű végítéletet. így nem maradt más választásom, mint teljesen „kikapcsolni", és folytatni a játékot. Csak a végén, a tapsolásra eszméltem fel. Vissza