Halál a századfordulón

Előszó

1985-ben, Hanák Péter megbízásából, a Történettudományi Intézet külső munkatársaként anyagot gyűjtöttem a századforduló temetéseiről és halottas szokásairól. A téma megtetszett.
Miről írjon a hipochonder? A betegségről. Hát a gyáva? A halálról. És aki elszédül a klórszagú, neonos, csempés kórházi folyosón, vagy akit az a veszély fenyeget, hogy példátlan illetlenséget kövessen el, a legsúlyosabb pillanatban? Az ilyen foglalkozzon a temetéssel.
" - Mit olvasol?" - hajoltak újságpaksamétáim fölé a Széchényi könyvtárbéli barátok. - "A budapesti halált kutatom" - mondtam könnyedén. - "Elég morbid" - mondták ők. - "Mentalitástörténet, történeti antropológia, Annales-iskola, Norbert Elias, Philippe Ariés, divatos téma" - mentegetőztem.
A temetéssel helyezi be az ember a halált a normális dolgok rendjébe. A koporsó, a ravatal, a gyászbeszéd, a gyászruha, a koszorú, a sírkő: mihaszna dolgok. Érdemes kifigyelni a formák gúnykacajra fakasztó erőfeszítéseit. Mikulással a halál ellen, kedvünk támad megráncigálni az álszakállt. De csínján kell bánni a leleplező iróniával, mert hámozó kés alatt esetleg nem marad a hagymából semmi. "Az ember élete mint a lehellet, és napjai mint a múló árnyék" - mondja a zsoltár. Ami látszik, és ami kilátszik - ez az, ami érdekelt. És az irónia mögött felsejlő tanulság, hogy ezek tulajdonképpen egyenértékűek. Vissza