Előszó
"Az akadémia püspöke, irodalom főpapja, az egyetlen magyar író püspök, a kivel a pásztorbot nem tétette le a tollat. Emelkedését, rangját s a nimbuszt, mely környezi, tudományos és irodalmi munkásságának, sikereinek köszöni egyedül.
Őt nem a politika és nem a protekció emelte a magasba. Mindkettőtől egyaránt távol tartotta magát. Az elsőt sohasem kereste, az utóbbival alkuba sem bocsátkozott.
Magas alak, erős ivókkal, kissé meghízott testtel. Derült arcz, szabályos vonásokkal. Ovál kék síméiből bizonyos fölény, a szellem tüze ragyog. Magatartása méltóságos, kissé feszes, modora előkelő, nyájas, de nem leereszkedő. Járása nehézkes, vontatott, azonban egész megjelenése elegáns, főúti, egészen méltó a szellem arisztokratájához (...) A váradi egyház nagy alakjai újulnak meg Ipolyiban. Mert ő antik szabású magyar pap egész lényében. Nagylelkű és fennkölt gondolkodású, európai színvonalú, türelmes és könyörületes. Főúr és apostol, tudós és mecenás, író és püspök!"
Ezekkel a szavakkal jellemezte 1886 júliusában a Budapesti Hírlap tárcaírója Ipolyi Arnold nagyváradi püspököt beiktatása kapcsán megjelent írásában. Talán soha nem volt a váradi egyházmegyének olyan vezetője, aki felekezettől, politikai és társadalmi hovatartozástól függetlenül akkora népszerűségnek és közelfogadottságnak örvendett volna, mint a tudós egyházfő, műgyűjtő és mecénás, Ipolyi Arnold. Híveinek reményeit, hogy új Vitéz Jánosként megújítja és felvirágoztatja Nagyvárad egyházi és művelődési életét, ő maga is meglehetős kétséggel szemlélte, és az isteni gondviselés akarata őt igazolta. Bár alig több mint 5 hónapos nagyváradi működése bővelkedett az ígéretes kezdeményezésekben, ez az idő kevés volt ahhoz, hogy maradandó nyomot hagyhasson az egyházmegyéje és Nagyvárad életében.
Mégis, püspöksége, korai és váratlan halála, illetve hagyatékának sorsa új fejezetet nyitott Nagyvárad művelődésének és közgyűjteményeinek történetében. Halálakor mintegy 1700 műtárgyat, valamint több ezer könyvet és levéltári iratot tartalmazó gyűjteménye a korszak, sőt, talán minden idők legnagyobbjai közé tartozott ebben az országban, jelenleg pedig Magyarország legnagyobb vidéki és legnagyobb egyházi közgyűjteménye, az Esztergomi Keresztény Múzeum alapját képezi. Mégis ez a páratlan gyűjtemény történetének több mint három évtizedes nagyváradi szakaszát a szakirodalomban ma is sűrű homály fedi, néhol pedig, amikor a rendelkezésre álló források fellebbentem látszanak a fátylat, meglehetősen negatív kép bontakozik ki. A következőkben bemutatásra kerülő kutatások eredményei alapján elmondható, hogy ez a kép összességében nem felel meg a valóságnak, ugyanakkor kialakulásáért nem a történeti kutatás elfogultsága, hanem elsősorban a források hiányossága és a meglévőek forrásértéke okolható. A magyarországi szakirodalom az Ipolyi-gyűjtemény történetének nagyváradi időszakára vonatkozóan kizárólag néhány, a műtárgyak Budapestre, majd Esztergomba menekítése során keletkezett levéltári forrásra, valamint a másodlagos forrásértékű iratokra támaszkodik. Ezzel szemben a romániai kutatás még ennyivel sem rendelkezik, szinte kizárólag Coriolan Petranu, az első világháborút követően az Ipolyi-gyűjteménynek a román állam számára való kisajátításában érdekelt Erdélyi műemléki felügyelőjének egy hiányosan és gyakorta tévesen adatolt írását tekinti kiindulási alapnak.
Vissza 
Folytatás Microsoft-tal