Lakáskultúra 1998. április

Előszó

Lakáskultúra
Mások vagyunk
Belelapozva e számunkba, tapasztalhatják, folytatjuk Rendezkedjünk - de hogyan? sorozatunkat, az aktuális fejezet címe: A tervező munkája. Szerzőnk szigorúan szakmai írása régi emlékeket ébresztett bennem. Felidézte azt a sok-sok évvel ezelőtti esetet, amikor egy - még a főiskolára járó - belsőépítész hölgy segítséget kérő olvasónknak azt tanácsolta, hogy nappalija térelválasztására szereltessen a szoba mennyezetéről leengedhető nádrolót. Nos, a válaszlevelet nem továbbítottuk, mivel nem kellett különösebb bölcsesség ahhoz, hogy tudjuk: az adott esetben ez a tanács nem tanács. Levélírónk kézírását, fogalmazását látva, a család életéről elejtett mondataira figyelve tökéletesen valószínűtlennek tűnt ugyanis, hogy a középkorú, művelt, ám konzervatív benyomást keltő házaspár megvalósítsa a "szakember" javaslatát. (Természetesen, olvasónk választ kapott: a megoldást a bútorok átcsoportosításával találtuk meg.)
E kis történetet hogy miért meséltem el, annak oka egyszerű: azt gondolom ugyanis, hogy mint oly sok foglalkozásnak, amely emberekkel kapcsolatos, a belsőépítészetnek is kulcsszavai a pszichológia és az empátia. Lehet a tervező fantáziadús, szakmailag kiválóan felkészült, ha a munkáját "lelketlenül" végzi, az eredmény is lelketlen lesz. Mert milyen is a jó lakás? Lehet ilyen , olyan, sőt amolyan - egyetlen vonatkozásban azonban biztos vagyok: nem lehet hibátlan. Készülnek persze kifogástalan enteriőrök, ilyeneket találunk például a jobb szállodákban, ám ezek lényege éppen abban fogható meg, hogy mindenki számára megfelelnek. Maradéktalanul tehát személy szerint senkinek sem. Tetten érhető bennük ugyanis valamiféle elvont gondolkodásmód, az általános megfogalmazása annak, mire is lehet szükségünk egy néhány napra, esetleg éjszakára szóló helyiségben. Ez a megközelítés nem is eredményezhet mást, csak steril környezetet. Végül is, hotelszoba esetében ez teljesen rendjén való, ám otthoni közegünknek már nem ilyet kívánunk. Vissza