Lahori napsugara

Előszó

Martina fekete ruhácskájában összegörnyedve ült egy karosszékben a szobasarokban a kandalló mellett. Megborzongva felhúzta a vállát és a kialvó parázsba bámult. Az alkony árnyai lassan ráborultak a szobára és szürke egyformaságba olvasztották a tárgyakat. Martina egészen egyedül volt a szobában - magára hagyták fájdalmával. Egyedül szállt szembe kétségbeesésével, kimondhatatlan félelemmel telten a jövő iránt, amely vigasztalan magányosságával fenyegetően állt előtte. A szomszédos nagy szobába vezető ajtó nyitva állt és széles fénysáv esett be rajta, egészen a szobasarokig és a félhomályban élesen megvilágította Martina arcát a fekete ruha felett. Sápadt és sovány volt a gyermeki arc.
A szomszédszobában beszélgettek. Martina úgy érezte, mintha végtelen messzeségből érnének hozzá ezek a hangok. Egyik sem adott melegséget, vigaszt a szegény árvának, akinek az édesapja három évvel ezelőtt szerencsétlenül járt a vadászaton és akinek az édesanyját néhány órával ezelőtt kísérték ki utolsó útjára. Most már ott nyugszik a park távoli részén a gesztenyefák alatt, amelyek messzire kiterjesztették ágaikat a megszentelt földdarab fölé, ahol a rainaui kastély lakói aludták örök álmukat. Ez volt az ő külön temetőjük. Itt pihent már Martina édesapja is. aki saját maga vetett véget életének és akinek a halálát csupán könyörületességből mondták ..véletlen szerencsétlenség''-nek. Az édesanyja halála csak megváltás volt az agyonkínzott szenvedésekkel teli élet után. Vissza