Két kisregény

Fülszöveg

Ladislav Ballek a szlovák széppróza-irodalom legfiatalabb nemzedékéhez tartozik. 1967-ben megjelent első művét - Menekülés a zöldellő rétre - a Slovensky spisovatel könyvkiadó vállalat díjával és az Ivan Krasko irodalmi díjjal jutalmazták. A jelen kötet második elbeszélése - Égővörös liliomok útján - 1969-ben jelent meg, s ugyancsak osztatlan elismerésben részesült. Ballek mindkét műve a magányos lélek, a társadalom elől menekülő, illetve a társadalom után vágyakozó ember problémáját boncolgatja. A két írás - eltekintve a beléjük szőtt remek tájleírásoktól - látszólag csak az ellenpólusok törvényszerű összefüggéseiben azonos, hiszen a Menekülés főhőse tudatosan és tervszerűen fordít hátat a társadalomnak, az Égővörös liliomok öregembere pedig valósággal a csodavárás megszállottságával sóvárog társ, társaság, tehát végső fokon a társadalom után, a két írás között mégis félreérthetetlen párhuzam mutatkozik: azonos a gondolatmenetük, belső felépítésük, gondos emberábrázolásuk, de főképpen azonos a két írás vezérmotívuma; az író tiszteletre méltó harca az elidegenülés, a lelki és fizikai magány ellen, így és ezért jelenik meg Taro Vulkán, a Menekülés főhőse, az Égővörös liliomokban névtelenül, csaknem személytelenül, hogy személytelensége komor, fekete hátterével még inkább hangsúlyozza a főhősnek, az öreg Diamantnak lelki válságait és vergődéseit, egyetlen, ki nem mondott gondolattal vonva meg a két írás közös egyenlegét. Az ember felelős a társadalomért, de a társadalom hatványozottan felelős az emberért. A két igénytelen terjedelmű és igénytelen meseszövésű írás - Ballek valósággal tudatosan kerüli a cselekmények kiaknázását, a mellékcselekmények írói felhasználásának lehetőségeit - a lélektan, sőt egyes vonatkozásaiban már-már a gyakorlati pedagógia tételeit ostromolja, faggatja, hogy választ kapjon korunk egyik világszerte sürgetően időszerű kérdésére, az egyén és a társadalom viszonyának és kölcsönhatásának erkölcsi normáira. Vissza