Képzőművészeti irányzatok a XX. század második felében

Előszó

Az olvasó kezébe adott, a képzőművészeti oktatást is segítő könyv a második világháború utáni művészet irányzatainak, illetve ezen irányzatok jellegzetes vonásainak, technikáinak, műfajainak és kiemelkedő alkotóinak vázlatos bemutatására vállalkozott.
A századvég művészetének tárgyalása során, a jellemző határvonalak meghúzása, irányok, csoportosulások számbavétele alapvető nehézségekbe ütközik, nem csak az eltelt idő rövidsége, a rálátás hiánya miatt, hanem azért is, mert a dokumentumok még nem teljesen feldolgozottak. Túl sok a szubjektív elem és nem utolsósorban: a hatvanas-hetvenes években felfutó és a nyolcvanas esztendőkben kiteljesedő irányzatok tulajdonképpen máig is élnek, működnek. Egy-egy alkotó életművében előfordulhat például, hogy több irányzathoz is kapcsolódik, majd esetleg visszatér eredeti stílusához.
Már csak ezért is nehéz az időrendi áttekintés, nem beszélve arról, hogy a korszakolás, a főbb áramlatok időrendisége szintén vitatott, illetve az ez irányú kutatások korántsem zárultak le.
Általánosan elfogadott vélemény azonban, hogy a múlt század második fele mind gazdasági, mind társadalmi-politikai szempontból, mind pedig az általános filozófia és a tágabb kultúra területén annyira sokrétű, annyira szerteágazó képet mutat, hogy az erre a sokszínűségre reagáló és az azt tükröző képzőművészet is csak ugyanilyen bonyolult képet mutathat. (Talán ez is az oka annak, hogy a széles közönség számára szinte érthetetlen és befogadhatatlan korunk művészete.)
Szinte percenként születtek/születnek új természettudományos felfedezések, új politikai irányzatok, helyi és már-már világméretűvé váló háborús konfliktusok, s a félévszázad végére állandónak hitt ideológiák, világrendszerek omlanak össze, miközben esetleg újak születnek. Vissza