Teréz diadala

Előszó

Részlet a könyvből:

Az ég sötét volt, ólmos felhők úsztak rajta. Az idő viharra állt. A Margit-liget fái ijedt alázatossággal hajlították derekukat a szél vad korbácsütései alatt. A kicsiny munkásházak, mint apró tarka gombák álltak a sötét, komor ég alatt. Ablakaik vakon a füsttől, koromtól lezárva, mint súlyos beteg szemei meredtek a viharos világba. Lent a Margit-liget mélyéből tompa dübörgés, szaggatott sípjelek vágtak bele az alkonyodó délutánba. Kormos füstoszlop szállt a sötét ég felé, még komorabbá, sivárabbá téve a tájat, pedig tavasz volt! ... Nem messze, egykét kilométernyire a bányától még így sötét, viharos időben is észre lehetett venni a tavasz ébredését. A völgyet bársonyos gyepszőnyeg takarta és a fák levelei akkorák voltak már, mint egy újszülött rózsás ökle. Itt friss élet, ébredés illata lengett az esőszagú levegőben, odaát a bánya közelében ezt a tavaszi ébredést és szépséget elnyomta, bepiszkította, teljesen eltompította a füst és korom s a nagy salakhegyek. De vasárnap és ünnepnap, mikor a bánya mélye üres maradt a dolgos munkáskezektől és a fiatalság kimosdva, ünneplő ruhában, vidám nótával ajkukon csoportosult a telep utcáin, hogy együttesen kiránduljanak a határban elterülő mezőkre vagy a szomszéd községbe, más színt, életet kapott minden. A leányok arca csupa várakozó mosoly, a mindig katasztrófától rettegő és félő asszonyok ajkán elnéző, békés derű és boldogság, a férfiak barátságos beszélgetésben pihenték ki az elmúlt hét idegölő, fáradságos munkáját, s aki erővel bírta, odacsatlakozott a fiatalsághoz, magukkal vive élelmüket, hogy a zöld lombú fák alatt költsék el övéikkel. Vissza