Az örök kedves

Előszó

Részlet a könyvből:
A tavasz friss, esőszagú párája, mint csillogó ezüstfátyol burkolta be a tájékot. A zöldelő dombokon, réteken még látszott az éjjel esett eső ragyogó gyémántcseppje, de a földeken, hol lassú, ütemes tempóval ekék mozogtak, már nyoma sem volt az éjjeli áldásnak. A porhanyó, termékeny föld szomjasan itta magába az üdítő cseppeket, s mint egy örök szomjazó, az ég felé tárta cserepes, hamar kiszáradt ajakát, új ital után könyörögve. a mennybolt azonban egyelőre nem ígért újabb esőt, habár az eső illata még ott úszott a friss, üde levegőben. Az ég gyöngyházszínű kárpitja hasadozni kezdett és lilás, aranyszegélyű kis felőrongyokra szakadozott, az aranyszegély mögül pedig egyszerre csak kibukkant a nap és káprázatos sugarait szétborította a földre.
Egy csillogó fénykéve majdnem felgyujtotta éles ragyogásával a Jeromos Ábelék házát. Ott állt a durva téglákból épült ház a völgyben, hatalmas jegenyefáktól körülvéve, mint egy elkülönített kis birodalom. Barna fakerítése mellett lila, fehér orgonák, rózsaszín és bíbor árnyalatú mályvarózsák virítottak. A ház egyik falát befutotta az örökzöld. A kitárt ablaküvegről millió darabra törten verődött vissza az éles napsugár. A ház mögött, a völgyön túl, dombok emelkedtek és távolban egy hegynek elmosódó körvonalai szürkés, lilás ködpárába burkolódzva rajzolódtak a felhőtlenné vált égboltra. Az egész vidéket, hová nem ért a nap, hűvös, kékes árnyék fedte. A házat gondozott, csinos udvar vette körül. A nagy diófa alatt hosszú, fehérre súrolt asztal és pad állott. A baromfiudvar felől vidám állati hangok tették életteljessé a csendet. Vissza