Kusztos Endre

Előszó

Miként is ölt alakot egy ember tehetsége? Legtöbbször mintát, kész példát, kitaposott utat keres és követ egy darabig, a már meglévő mentén igyekszik artikulálni azt a sajátos valamit, amivel még maga sincs egészen tisztában. aztán vagy beleszokik ebbe a meglévőbe (ráadásul sikerekkel, elismeréssel is járhat gondolkodásmódja); vagy pedig mind jobban lehántja magáról a már létező formákat, és az ismeretlent kísérti meg, új csapásokra tör... Hiszen az a bizonyos valami - nevezhettük a genetikailag egyedül rá jellemző tehetségnek - csak az ismerten túli formákkal tudja kifejteni magát, kifutni saját pályáját. Kivételes adottságúak, szellemi beállítottságúak tehetik ez utóbbit meg, ők is csupán a körülmények, történések, hangulatok ritka és szerencsés konstellációja által. És a tehetség előbb felismeréssé, majd fokozatosan tudássá válik; s az egyedüli embertől való tudás pedig a közösségnek szól.
Szénrajzok. Tusrajzok. Egyszerű formák. Gyűjtőedényei minden szenvedélynek, mégsem nyelik el az egyéniséget. A társadalom állandóan változik, csak az alapkonfliktusok maradnak. Az önfelfaló technikai tökély birodalmábana távlatok növekedésével, új szemszögekből az élet is egyszerűbbnek látszik, és minden felesleges részlet homályba vész: messziről minden cselekedet áttekinthetőbbé válik. Ráncaink mélyülésével apránként megtanuljuk kívülről szemlélni önmagunkat, hogy aztán rádöbbenjünk, egy örökké ismétlődő jelenetnek vagyunk egyszerű szereplői, gyakran csak statisztái. Teljesen mindegy, hogy szeretet vagy gyűlölet terméke az archetípusú cselekedet, messziről összekeverhetjük. Csak a díszlet változik... Már fölösleges a zsúfolt kompozíció, a régi isteneket megidéző, tömjénfelhős allegorikus alakok szerepeltetése. Érezzük, sejtjük, tudjuk, a valóság egyszerű történetei ismétlődnek, nincs olyan emberi probléma, melyet ne lehetne valamilyen egszerűsített ábrába beleszorítani. És e felismerés által válik lehetővé a modern formavilág és az őskép találkozása. Vissza