Előszó
Hat évvel ezelőtt írtam az alábbi előszót Vadász György vallomásaihoz, és megismétlem itt is, mert ma sem tudok róla, az építészről és a barátról mást mondani. Patetikus és érzelmes írás, miközben...
Tovább
Előszó
Hat évvel ezelőtt írtam az alábbi előszót Vadász György vallomásaihoz, és megismétlem itt is, mert ma sem tudok róla, az építészről és a barátról mást mondani. Patetikus és érzelmes írás, miközben nem szeretek patetikusan és érzelmesen írni. De mégis így írtam. Maga az írás tárgya váltotta ki belőlem ezt a hangot, Gyuri személyisége, jelenlétének a találkozásokban, az együttlétekben megjelenő felforgató ereje, melyről mintegy magyarázatképpen kell itt szólnom, az előszó előszavában. Találkozásaink ugyanis, a szó minden értelmében, kihoznak a sodromból, feldúlnak, felkavarnak, gyengédséget és haragot váltanak ki belőlem, mindig érzelmeket, akkor is, ha a találkozásunk, beszélgetésünk nem érzelmi, hanem ésszerű, tárgyszerű, racionális dolgokról szól. Nemcsak velem viselkedik így, hanem mindenkivel és mindennel, aki és ami a kezébe kerül. Addig tép, ráz, ölel és öklel mindenkit és mindent, amíg a mázak, a maszkok, a külsőségek lehullanak, s csak a lényeges, az igaz, az időtálló dolgok maradnak meg, amikkel lehet valamit kezdeni, amiket lehet szeretni vagy nem szeretni, amikre lehet valamit „építeni". Jobbnak és többnek érzem magam a találkozásaink után, s gyanítom, ezzel nem csak én vagyok így. „Feldúltságomban" mondtam, és mondom tehát, hogy ő: A szív építésze.
Vissza 
Folytatás Microsoft-tal