Kumite I.

Előszó

Az elmúlt évtized alatt a karate-do népszerűsége világszerte nagyon megnőtt. Az iránta érdeklődők között vannak egyetemisták és tanárok, művészek, üzletemberek és közhivatalnokok. A Japán Önvédelmi Erők tagjai és a rendőrök is gyakorolják. Kötelező tantárgy lett egy sor egyetemen, melyek száma évről évre nő.
Népszerűsége növekedésével egyidejűleg néhány szerencsétlen és sajnálatos értelmezés és bemutató is előfordult. Egyrészt a karatét összekeverték az ügynevezett kínai stílusú boxolással, és kapcsolatát az eredeti Okinawa-i "TE"-vel nem eléggé értették meg. Egyesek csak olyan látványosságnak tekintették, melynek során két ember vadul támadja egymást: vagy melyben a versenyzők úgy harcolnak egymás ellen, mintha egy olyan fajta box lenne, melyben a lábfejet is használják: vagy pedig melyben egy ember azzal feltűnősködik, hogy a fejével, a kezével, vagy a lábával téglákat vagy más kemény tárgyakat tördel össze.
Ha a karatét csak harci technikaként gyakorolják, akkor ez sajnálatos. Az alapvető technikákat hosszú évek tanulmányai és gyakorlásai fejlesztették ki és tökéletesítették, de ahhoz, hogy ezeket a technikákat hatékonyan alkalmazzuk, meg kell ismerni ennek az önvédelmi művészetnek a szellemi szempontjait is és azoknak kell a döntő szerepet játszani. Örömmel látom, hogy vannak, akik megértik ezt: akik tudják, hogy a karate-do egy valódi keleti harcművészet, és akik a megfelelő hozzáállással edzenek.
Valóban az volt ennek az ősi Okinawa-i harcművészetnek a célja, hogy képesek legyünk pusztító kárt okozni az ellenfélnek egyetlen ökölcsapással vagy egyetlen rúgással. De még a régi idők harcosai is nagyobb hangsúlyt fektettek a művészet szellemi oldalára, mint a technikájára. Az edzés azt jelenti, hogy eddzük a testet és a lelket és mindenek felett azt, hogy udvariasan és a megfelelő formaságok szerint kell bánnunk ellenfelünkkel. Nem elég az, hogy teljes erőnkből harcoljunk, a karate-do igazi célja az, hogy az igazság érdekében tegyük ezt. Vissza